Február

Üdv minden erre tévedő Olvasónak!

Nyilván valóan magyarázattal tartozom, és csak remélni tudom, hogy bár nem mondhatok el mindent, megértitek, miért nem jelentkeztem ilyen sokáig. Tehát így zajlott a február: egyik legjobb barátnőm szervezetében cisztákat találtak, később egy másik ismerősömnél rákot diagnosztizáltak, és már meg is kezdték a kezeléseket, egy harmadik pedig nagyon nagy bajba keveredett, ráadásul külföldön él, és nem jöhet haza, úgyhogy megy az ingázás a rokonoknál, én pedig igyekszem segíteni mindenkinek, ahol csak tudok. Mert azért valljuk be, mindhárman borzasztó nehéz időszakot élnek át, és nem érdemlik meg, hogy egyedül kelljen átvészelniük.

Így utólagos engedelmetekkel úgy döntöttem, a februárt kiveszem mintegy szabadságként, és jót tett. Kicsit feltöltődtem, és bár most is rengeteg a dolgom és a plusz, amit önként magamra vállalok sem segít sokat a helyzeten, de remélem, megértitek, hogy most elsősorban a barátaim mellett szeretnék állni!

Mint mondtam az elején, sok mindent nem mondhatok el, legalábbis ilyen nyilvánosan nem szeretném. Ha valakit érdekel, nyugodtam írhat privátban, amint tudok, válaszolni fogok. Így hát a frissítés, új részek tekintetében ígéretekbe nem bocsátkoznék, az biztos, hogy márciusban már itt leszek. Vasárnap (márc. 2.) szeretném feltenni a Top5 sorozatok listámat és a Time to Change 4. részét, ami egyben az utolsó is. Remélem, várjátok azért :)

Sajnálom a rengeteg kihagyást, és hogy ezúttal tényleg szó nélkül tűntem el. Ne haragudjatok! Remélem, nem fordul elő többet.

Sorry

Azt hiszem, kezdek elképesztően unalmassá válni, mivel most már szinte minden bejegyzésemet úgy kezdem, hogy sajnálom. De tényleg így van. A helyzet az, hogy a novella negyedik része valóban készen volt már két hete is, de azóta álmodtam egy vadonatúj befejezést, és ezt is meg akarom valósítani, hogy aztán kitaláljam, melyiket teszem fel. A héten ez mindenképp meg fog történni. A bejegyzés végén pedig egy előzetest hozok az új változatból. De szeretném felhívni a figyelmet rá, hogy még nem biztos, hogy ez kerül fel.

Viszont ezennel a szavazást lezárom. Köszönöm a szavazatokat mindenkinek! Tényleg lenyűgözött, mennyien és mennyiszer voksoltatok. Ahogy azt láthatjátok, a győztes a Way Back Into Life lett, így a novella után ebből következik a friss.

Ezen a blogon pedig hamarosan érkezik az első Top5 bejegyzés, ami valószínűleg a Top5 sorozat lesz. Remélem, várjátok! :) A héten fel szeretném tölteni ezt is, de én annyira sok sorozatot nézek, hogy nagyon nehéz leszűkíteni. Azt viszont már most tudom, hogy lesznek olyan témakörök, ahol biztosan csalok kicsit és megosztott helyezéseket hirdetek!

És akkor a végére, íme az előzetes. Jó olvasást hozzá! :)

- Hová megyünk? – kérdezősködök tovább annak ellenére, hogy immár három alkalommal hagyta Garrett tökéletesen figyelmen kívül a kérdésemet. Csak fogja a kezemet és sétál tovább céltudatosan.

Borzasztó kényelmetlenül érezem magam. Rajtam van egy fekete ruha, melyet ő választott nekem délután, és ennek megfelelően viszonylag kevés bőrfelületet takar, ráadásul ez a cipő borzasztóan nyomja a lábamat.

- Kérlek, mondj már valamit! – Könyörgő szemekkel pislogok rá, mint régen oly sokszor, de úgy tűnik, már rég elszállt a varázsom. Semmiféle hatást nem sikerült kiváltanom belőle. Ennek ellenére én percekig folytatom, míg Garrett kétségbeesetten igyekszik nem rám nézni.

- Jó, itt vagyunk, csak hagyd már abba! – szólal meg végül egy menő belvárosi klub előtt állva.

Értetlenül emelem tekintetem Garrettre. Életemben egyszer voltam ebben a klubban, és ezt ő is nagyon jól tudja. Ez az a hely, ahol utoljára találkoztunk. A hely, ahova a barátnőjével érkezett, és minden reményemet és álmomat összetörte.

- Azt várom tőled, hogy őszinte legyél velem, miközben én sokáig hazudtam neked – mondja, én esküszöm, fogalmam sincs, miről beszél. – Ez az utolsó estéd Londonban. Ezt jól akartam lezárni. Azt szeretném, hogy erről a helyről szép emlékeid legyenek. Őszintén szeretném, ha kitörölhetném mindazt, ami történt, és mindent, amivel megbántottalak, de nem tudom. Csak ennyit tehetek.

- Mi lett azzal a lánnyal? – bukik ki belőlem a kérdés, bár nem akartam. Tudom, hogy erről beszél, tudom, hogy ezt akarja kitörölni, csak épp nem értem, miért tenné.

- Nem tudom. Alig ismertem. Nem is találkoztunk többet – feleli, én pedig már semmit nem értek.

Rest In Peace

Túl sok az ilyen bejegyzés mostanában... Erre jutottam, miközben próbáltam kitalálni, mégis mit mondjak ennek a két remek edzőnek és két kiemelkedő ikonnak haláláról. Végül azt hiszem, inkább nem mondok semmit. Nem kezdek közhelyeket sorolni a halálról és a fájdalomról, nem mondok mást, csak ennyit:

Nyugodjanak békében.

Luis Aragonés
1938-2014

Karl Erik Bøhn
1965-2014