Tipikus...

Természetesen most, hogy holnap két nagyon fontos zh-m is lesz, és tanulnom kéne, mint a gép (napok óta ezt is teszem), megszállta a fejemet egy új novella meg persze Sergio Ramos és az ő meg
nem született kisbabája, aki természetesen a fejemben már nagyon is él, és borzasztóan aranyos, és éppen olyan, mint az apja, és én imádom :D Tipikus. Mindig akkor van ennyi ötletem, ha nem kéne...
Szóval annyi, de annyi gondolatom van, amit nem tudok kiverni a fejemből, de le sem írhatom, mert akkor garantáltan megbukok holnap, azt pedig sajnos nem engedhetem meg magamnak. De nem kell aggódni, természetesen mielőtt ebbe komolyabban belefogok, befejezem a Time to Change-et, és frissítek mindhárom történetemből (kezdenek sokan lenni... :\). Egész jól állok velük, kivételesen mindegyiket tudom, hogyan akarom folytatni, úgyhogy most biztosan nem kell majd nagyon sokat várni.

Viszont jövő hét végén táboroztatok gyerekeket, úgyhogy biztosan nem lesz időm írni, de azért nagyon várom :) Mindig jól szokott sikerülni, csak azon lepődök meg, mikor nem mernek letegezni a hetedikesek :D Pedig ennyire nem vagyok ám ijesztő. Még akkor sem, ha a főszervező úgy mutat be, hogy garantáltam hallgassanak rám a későbbiekben.

Szóval sok a dolog, kevés az idő, és be is fejezem mielőtt itt ragadok bloggeren tanulás helyett :) Akinek kritikával/olvasásssal vagy mindkettővel lógok, ne aggódjon, hamarosan (mondjuk a holnapi nap után) pótlom! :) És a 30 day football challenge-et is folytatni fogom! (Ezt még ma tervezem.)

Átmeneti visszaesés

Sziasztok!

Úgy éreztem, most már tényleg meg kell írnom ezt a bejegyzést, mert annyi mindenem lóg a
levegőben, hogy az már magyarázatra szorul.

Mint azt bizonyára tudjátok, szeptemberben folytatódott az egyetem számomra is. Azt azonban már kevesebben tudják, hogy idén amellett, hogy harmadéves informatikus vagyok, elkezdtem a pszichológiát is. Magyarán szólva két egyetemet próbálok teljesíteni párhuzamosan, ami nem egyszerű, és nagyon kevés szabadidőm van. Írok és olvasok, amikor csak tehetem, de többnyire olyan fáradt vagyok, hogy átolvasni vagy egyáltalán begépelni a kézzel írt részeket sincs erőm.
A probléma - ha minden jól megy - rövid távon meg lesz oldva, ugyanis kérvényeztem, hogy passzív félévvel kezdhessem a pszichológiát, mert a suli nagyon messze van, és nem bírom az ingázás mellett a informatikát is tanulni. Szóval időlegesen visszavedlek "csak" informatikus hallagató státuszba, és halasztok egy évet pszichológián, mert állítólag következő tanévtől beköltözik az egyetem Budapestre, így pedig már képes leszek mindkét iskolában helytállni :)

Remélem, minden kétségre sikerült választ adnom! :) Ha valami kérdés van, nyugodtan írjatok! :)

Ameddig friss résszel nem érkezett, íme egy kis előzetes a Run Awayből. Remélem, tetszik! :) Hogy mikor lesz fenn a rész, még nem tudom. Vagy inkább nem merek ígérni. Mert ma szeretném feltölteni, de lehet, hogy nem fog menni :( Igyekszem!

Bár nekem fogalmam sem volt vonatunk úticéljáról, és nem is nagyon érdekelt, szinte biztos vagyok benne, hogy ő nem véletlenül azon a szerelvényen volt. Annyi minden köti Liverpoolhoz… Épp ezért nem értem. Menekülni akart, mégis egy olyan városba igyekezett, ahol nincs ember, aki nem ismerné a nevét.

- Minden akkor romlott el, mikor eljöttem onnan. Meg akartam tudni, miért – válaszol. – Hülyeség, ugye? – nevet fel, de hangja egyáltalán nem cseng vidáman.

- Nem az – felelem neki, azonban én magam is elgondolkozom. Miért romlik el bármi is? Azt hiszem, mi ketten nem szolgáltunk rá, hogy úgy érezzük, el kell hagynunk az otthonunkat, a családunkat, a barátainkat. Mert végeredményben bárhogy nevezhetjük, önmagunk megismerése, világjárás, kalandok keresése, ezt tettük. Elmenekültünk, mert már nem tudtunk szembenézni mindazzal, ami ránk várt.

Sokan azonnal rávágnák, gyávák vagyunk. Mind a ketten elképesztően gyávák. Néha azt gondolom, talán igazuk is van. Hiszen nem tagadhatom, azért szálltam fel arra a vonatra, mert féltem szembenézni a jövővel. Máskor azonban eszembe jut az is, mennyire féltem eljönni is. Rettegtem, hogy egyedül leszek. Hiszen soha életemben nem voltam még igazán magam. Már születésem előtt is Tessával osztoztam. Gyávaság lenne ekkora félelem ellenére is a magányt választani…?

- Elég volt. Elég a múltból. Öltözz! – pattanok fel hirtelen, és adom ki az utasítást, majd felpattanok az ágyról, és én magam is a ruháim között kezdek kutatni.

- És mégis hová megyünk? – kérdezi Fernando értetlenül. – Szakad az eső, rémlik?

- El. Bárhova. Inni. Bulizni – magyarázom, miközben már be is vonulok a fürdőszobába rendbe szedni magam. – És nem érdekel az eső! – Nem tudom, hogy erről egész pontosan kit is akarok meggyőzni, mindenesetre nem várom meg a reakciót, becsukom magam mögött az ajtót.