Gyermeki szemmel

Sziasztok!

Elég jól haladok az írással, már majdnem kész a Way Back következő fejezete is, a Run Awaynek pedig durván a felével készültem el. Kikapcsolódásképp előszedtem egy újabb régebbi novellámat, kijavítgattam, és elhoztam Nektek.
Jó olvasást! :)

*.*.*

Gyermeki szemmel

Gyakran elfelejtjük, hogy az emberek hibáznak. Még azok is, akiket a legjobban szeretünk. Mindenki csinál olyan dolgokat, amikre később egyáltalán nem büszke, sőt, ha tehetné, kitörölné az életéből. Mindannyian követünk el hibákat, kisebbeket, nagyobbakat, senki nem tökéletes és egyáltalán senki nem ártatlan. Ezt mind tudjuk. Mégis olyan nehéz… Az emlékeinket senki nem veheti el tőlünk, de vannak dolgok, amiken egyszerűen csak tovább kell lépnünk. Az ember sosem felejt, de valahogy mégis minden alkalommal megbocsát. Ezt a csodálatos és egyszerre borzasztó adományt, mindenki születésekor megkapja, nekünk csupán meg kell tanulnunk élni vele.

- Anya, esik a hó! – kiabál Kyle a nappaliból. Ahogy a konyhába fut, és megáll előttem elismételve az imént már egyszer elhangzott mondatot, a szeme

csillog a boldogságtól.

Tudom, hogy mindig ez a kedvenc napja az egész évben. Hihetetlen lelkesedéssel várja az első havat. Egyszerűen boldoggá teszi, mikor érzi, hogy a frissen lehullott fehér hó ropog a talpa alatt. Irigylem, amiért ő még látja a szépséget a világban, megtalálja az apró dolgokat, amik miatt érdemes boldognak lenni. Ez a kisfiú egyszerűen nem hagyja, hogy bármi elrontsa a jókedvét vagy csak egy kicsit is lelombozza.

Megdöbbent a hirtelen változás, amit tíz éves kisfiam szemében látok. Gyönyörű kék tekintetét az enyémbe fúrja, egyszerűen megfogja a kezemet, és elkezd lefelé húzni. Ahogy számára is megfelelő magasságba kerülök, egyetlen szó nélkül megölel, és a fülembe suttog. „Haza fog jönni” – mondja olyan ártatlan hangon, hogy már-már hajlamos vagyok hinni neki. Azt hiszem, ennek a szőke szépfiúnak mindent elhinnék.

Igen, hiszen itt követtem el a hibát is. A kisfiú kiköpött apja, ugyanaz a tengerkék szem, ugyanaz a búzaszőke haj, ugyanaz a sármos arc és ugyanaz a csillogó, tipikus rosszfiús tekintet.

Ő volt a legmenőbb srác a suliban, minden lány a lábai előtt hevert. Pontosan ismertem a múltját, tudtam, hogy a legtöbb barátnőjét megcsalta, tudtam, hogy neki a kapcsolatok nem jelentenek sokat, tudtam, hogy ha már valaki nem kell neki, azt egyszerűen lecseréli. Nem is igazán foglalkoztam vele, hiszen én egy szürke kisegér voltam hozzá képest. Én lepődtem meg a legjobban, mikor egyik barátnőmtől megszerezte a számomat, és addig hívogatott, míg igent nem mondtam neki egy randira. És mégis bevettem… Elhittem neki, hogy én vagyok az igazi, mert úgy tűnt, komolyan gondolja.

Olyan nagyon szerelmes voltam, olyannyira ittam a szavait, hogy végül szinte meg sem ijedtem, mikor ott álltam tizenkilenc évesen terhesen. Biztos voltam benne, hogy mellettem áll majd. Többnyire igazam is lett, hiszen elvett feleségül, és mindennél jobban imádja a kisfiunkat…

- Remélem, kicsim – adok puszit életem legfontosabb férfijának homlokára. – Ha kész az ebéd, kimegyünk hóembert építeni, jó? – mosolygok a kisfiúra.

Nem kell megerőltetnem magam a boldogság látszatáért, Kyle tényleg felvidít, mindig képes rá. Ő hozza az állandó örömöt az életembe, ő az, akiért mindig érdemes tovább és tovább hajtanom magam. Az ő gyermeki világáért, azért, hogy mindig ezt a csillogást lássam a szemében, mikor leesik az első hó, hogy mindig ilyen ártatlan maradhasson, hogy mindig ilyen csodálattal láthassa a világot, mint most.

Daniel West. Ő volt az a szőke, kék szemű, izmos és rettentően szexi srác, akit végül alig húsz évesen férjemül fogadtam. Elhittem, hogy sosem bántana, elhittem, hogy a családunk a legfontosabb a számára. Sokat dolgozott, de mindig volt ideje rám és Kyle-ra, mellette úgy éreztem, én vagyok a legszerencsésebb ember a világon. De el kellett szúrnia…

Sosem felejtem el a pillanatot, azt hiszem, egy életre a retinámba égett a kép, ahogy egy másik nőt csókol. Teljesen ledermedtem, legszívesebben mindkettejüket felpofoztam volna, lábam mégse mozdult. Nem mentem oda hozzájuk, nem csaptam nagy balhét, még csak meg se szólaltam. Egyszerűen sarkon fordultam, kisétáltam Daniel irodájából, és hazamentem.

Azt hittem, el tudom játszani, hogy nem tudok semmiről, azt hittem, képes leszek tettetni, hogy boldog vagyok. De nem ment. Két napig mosolyogtam a szemébe, majd, mikor egy pillanatra elfordult, elmorzsoltam egy-egy könnycseppet vagy a fürdőszobába mentem kisírni magam egy kicsit. Nem mutattam neki, de rettenetesen szenvedtem. Tegnapelőtt este azonban már nem bírtam tovább. Elmondtam neki, hogy tudom, mit tett velem, elmondtam, hogy csalódtam, hogy még életemben nem csalódtam ekkorát, elmondtam, hogy vége, és megkértem, hogy menjen el. Döbbenetében még ellenkezni is elfelejtett, csupán bocsánatot kért, majd elhagyta a házat, belőlem pedig kitört minden elfojtott érzelem.

Csak mikor elment vettem észre, hogy Kyle végig az ajtóban hallgatózott. Kisírt szemmel néztem a tőlem alig pár méterre álló kisfiúra. Hiszen ő nem ezt érdemelte. Egyáltalán nem kellett volna hallania, ami itt történt, nem szabadott volna ilyen állapotban látnia. Ahogy ez a gondolat megszületett a fejemben, igyekeztem eltüntetni a könnyeket, abba akartam hagyni a sírást a kisfiam kedvéért. De ő egyszerűen nem hagyta, csak odajött hozzám, és bár láttam rajta, rengeteg kérdése lenne, nem mondott semmit, csak megölelt. „Szeretlek, anya” – mondta gyermeki ártatlansággal.

Alig, hogy Kyle befut a szobájába, nyílik a bejárati ajtó, és két napja nem látott férjem lép be rajta. Szívem hevesebben kezd verni, ahogy meglátom. Nem az idegességtől, nem a dühtől… A szerelemtől. Hihetetlen, hogy még ennyi év után is pillangók röpködnek a gyomromban, mikor meglátom Őt. Váratlanul érik meg a gondolat a fejemben: ez az ember tehet bármit, akkor is szeretem, akkor is Daniel marad az egyetlen, akit ennyire szeretni tudok.

Közelebb lép hozzám. Olyannyira közel, hogy mindent látok a szemében. Bűntudata van, szomorú, dühös és fáj neki, hogy elszúrta. Mégis olyan elszántan néz, hogy egész egyszerűen nem tudok megszólalni. Döbbenetem oka igencsak egyszerű: Daniel mindig mindent megkapott a szüleitől, a tanároktól, az üzletfelektől, amire csak szüksége lehetett. Soha semmiért nem kellett még igazán megküzdenie, neki minden egyszerűen az ölébe hullott. Sosem tervezett meg előre semmit, sosem gondolkozott el azon, hogy mi a következő lépés, vajon mi lesz vele öt vagy tíz év múlva. Ő egyszerűen nem ilyen, mert nem volt rá szüksége, hogy ilyen legyen.

- Nem adom fel. Harcolni fogok érted, mert te vagy az egyetlen dolog az életemben, amiért megéri küzdenem. Te vagy az egyetlen, aki nélkül egyszerűen nem tudnék élni. – Én lepődök meg a legjobban, mikor ezek a szavak elhagyják ajkait. Képtelen vagyok válaszolni, képtelen vagyok elküldeni, még megmozdulni sem tudok. Még akkor sem csinálok semmit, mikor még egy lépést tesz felém, és ezúttal valóban olyan közel kerülünk egymáshoz, hogy érzem mindig egyes lélegzetvételét.

- Puszild meg! – szólal meg Kyle a konyhaajtóban állva. Hallom, hogy hangjában öröm cseng, amiért ismét láthatja az apját. Ahogy ráemelem tekintetem, csillogó kék szeme csak úgy sugárzik, egyetlen dologra vár: hogy a szülei kibéküljenek. Hiszen ő még hisz a szerelem erejében, még elhiszi, hogy elég, ha valakit tiszta szívből szeretsz. Látom az arcán, egyáltalán nem érti, hogy mire várunk még mindig, mikor annyira egyértelmű az egész. Szeretjük egymást, egy család vagyunk, és ennek több mint elégnek kéne lennie. Csakhogy nem az… Az a kis apróság, az egyetlen dolog, ami visszatart, amiért habozok, amit egyszerűen nem tudok elfelejteni: a bizalom.

Tekintetem kisfiamról ismét férjemre téved. Érzem, hogy tátva marad a szám, azt hiszem, levegőt venni is elfelejtettem az imént. Könnyek gyűlnek Daniel szemébe. Egymás után, sorban indulnak el lassan az arcán, majd az álláról egytől egyik a földre zuhannak.

- Kérlek – súgja halkan. – Kérlek – mondja ismét. Esküszöm, mintha az életéért könyörögne. Olyan megtörtnek tűnik, olyan elesett, akár egy gyerek. Életemben először úgy látom, hogy nem Kyle az apja kiköpött mása, hanem éppen fordítva. Ugyanazt a tekintetet látom, mint két napja kisfiam szemében. És nekem annyira fáj ránéznem, hogy alig bírom megállni, hogy ne rohanjak el azonnal. Sosem láttam még sírni, mindig is jól tudta leplezni az érzéseit, mégis teljesen biztos vagyok benne, hogy amit most látok a szemében, az arcán, meggyötört testtartásán, az a valóság. Ez Daniel West valójában.

Szinte biztos vagyok benne, hogy én vagyok a világ legostobább és legnaivabb nője, mégis teszek egy fél lépést férjem felé, és egész egyszerűen megcsókolom. Nem azért teszem, mert elfelejtettem volna, hogy megcsalt, vagy már megbocsátottam a dolgot. Azért teszem, mert csak egyetlen pillanatra ugyan, de végre úgy látom magunkat, ahogyan Kyle teszi. Abban a pillanatban, nem értem, miért nem elég csak tiszta szívből szeretni a másikat, miért nem elég, ha te mindent megtennél ezért a kapcsolatért. És őszintén mondhatom, ez életem legboldogabb pillanata. Végre emlékszem, milyen volt kislánynak lenni, és álmodozni a szőke hercegről, emlékszem, mennyire vágytam az első csókra, az első szerelemre, mennyiszer képzeltem el, hogy milyen lesz az esküvőmön meseszép fehér ruhában végigsétálni a padok között, és meglátni azt az embert az oltárnál, akit őszintén szeretek. Erre a pillanatra vágytam: látni a férjem szemében, hogy az élete véget érne nélkülem, mert én vagyok az élete. Nem mondom, hogy megbocsátható, amit Daniel velem tett, nem mondom, hogy még egyszer ugyanolyan lesz a kapcsolatunk, mint előtte, de abban biztos vagyok, hogy nem akar és nem is tudna nélkülem élni.

Furcsa az élet. Azt hisszük, a gyermekeknek óriási szükségük van rá, hogy megmutassák nekik, hogyan kell élni, hogy működnek a dolgok a felnőttek éltében. De nekem ez a két nap elég volt, hogy rájöjjek, valójában Kyle sokkal jobban érti, hogy mi zajlik körülötte, mint én azt valaha is gondoltam. Ő volt a támaszom, mellettem állt és erősebb volt, mint a legtöbb felnőtt lett volna. Nem értettem, miből merít ekkora erőt és akaratot, de azt hiszem, már tudom. Egyszerű a dolog: neki ez gyerekként teljesen természetes.

Néhány napja még úgy gondoltam, nem tudom folytatni, feladom, mert nem vagyok elég erős ehhez. Egyetlen embernek köszönhetem, hogy mégsem így történt, és ez éppen tíz éves kisfiam. Egy olyan kisfiú, aki még nem tudja, hogy a világ kegyetlen, teli van fájdalommal és keserűséggel, mert ő még egyáltalán nem ilyennek látja. Ő hisz benne, hogy a boldogság csakis rajtunk múlik, senki nem veheti el tőlünk. És azt hiszem, ez a fontos. Sőt, ez a legfontosabb dolog az életben. Tudnunk és értenünk kell, hogyan látják az életet gyermekeink. Mert én már tudom, az ő világuk sokkal egyszerűbb, sokkal ésszerűbb és sokkal élhetőbb, mint a miénk.

2012. április 27.