Ma vagy holnap szeretném feltölteni a következő Way Back Into Life részt, mivel kedden elutazom, és nem leszek itthon egy hétig. Viszont addig is, itt egy kis előzetes :) Remélem, tetszik!
Ikerhez közeledve magamon érzem a barna
szempár vizslatását, és még így, látatlanban is kiráz tőle a hideg. Szeretnék a
szemébe nézni, szeretném látni, hogy még mindig olyan komolyan gondolja-e, hogy
velem akar lenni, mint akkor este. Mert nem beszéltünk meg semmit. Így a döntő
előtt egyáltalán nem akarok felborítani mindent az életében, tudom jól, hogy
neki most koncentrálnia kell. Ráadásul jött ez a fotózás is másnap reggel… De
hogy őszinte legyek, igazából csak félek. Olyan határozottnak tűnt, mikor azt
mondta, nem akar mással látni. De fogalmam sincs, mennyit változott az utóbbi
néhány évben. Lehet, hogy csak féltékeny volt, lehet, hogy csak dühében mondta,
amit mondott. Megérdemeltem tőle minden egyes szót azok után, amit a bulimon a
fejéhez vágtam. És ezért nem fordulok most hátra, ezért nem nézek rá. Nem
akarom látni, nem akarom tudni, ha mégsem úgy gondolta, ahogy én.
Mert azt pontosan tudom, hogy én mit éreztem
tegnap. Mit éreztem, mikor azt hittem, lefeküdtem Ronaldoval vagy, mikor megláttam
Sergio szemében a csalódottságot. Most már tudom, mit akarok, mit akartam valójában
végig. Én azt hiszem, csak nem mertem elengedni Nicket, nem mertem elengedni a
fájdalmamat, a hiányt, amit a családom elvetése okozott. Nem akartam, hogy
eltűnjön a tátongó űr, mert egyszerűen féltem továbblépni. Féltem, hogy
elfelejtem, mennyire szerettem Nicket és a kicsit. Féltem, hogy csak a fájdalom
tart még életben, féltem, ha az eltűnik, nem marad már semmi. Féltem, hogy
minden más érzés régen kiveszett belőlem.
Még mindig félek. Még mindig fáj. De tudom,
hogy így nem élhetek tovább. Összeroppannék ekkora teher alatt.
Iker mosolyogva ölel magához, és egy puszit
nyom a homokomra. Megkönnyebbültem, mikor ma reggel, mikor éppen belekezdtem
volna a bocsánatkérésbe, azt mondta, nem haragszik. Nem lett volna erőm látni
az ő arcán is a dühöt. Még akkor sem, ha tudtam volna, hogy egyedül magamnak
köszönhetem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése