Imola, 1994

Imola, 1994. Azt hiszem, aki egy kicsit is tájékozott a Forma1 világában, pontosan tudja miről beszélek. Én bár akkor még csak egy éves voltam, és nyilvánvalóan akkoriban nem az autósport volt a központi dolog az életemben, azóta legalább négyszer néztem végig a futamot és az időmérőt, és minden alkalommal ugyanúgy megviselt. Hihetetlen. Hihetetlen, hogy azok a srácok, akik hétvégéről hétvégére köröznek a pályán, akiket hétvégeként a TV-ben nézek, akik erre tették fel az életüket, mekkora veszélyben vannak minden alkalommal. Elég egy század másodpercnyi figyelmetlenség, elég egyetlen kis puzzle darab, ami nincs teljesen a helyén, és vége.

Később néztem, olvastam interjúkat Michael Schumacherrel, az 1994-es imolai futam későbbi győztesével. Ő azt mondta, nem hitte el. Először azt mondták neki, hogy Senna kómában van. És ő úgy gondolta, hogy akkor még nincs akkora baj. Mert a kómából fel lehet épülni. Aki kómában van, nem halott. Aki kómában van, az még küzdhet és küzd is. Ironikus. Most őt kéri egy világ, hogy küzdjön. Küzdjön, mert aki hosszú évtizedekig versenyzett hiba nélkül a legveszélyesebb kategóriában a legveszélyesebb pályákon, az nem halhat meg egy síbalesetben. Így biztosan nem.

Az 1994-es hétvége San Marinóban úgy vésődött be a köztudatban, mint a sportág történetének legtragikusabb három napja.

Ayrton Senna és Roland Ratzenberger
Rest In Peace

A pénteki szabadedzésen a Rubens Barrichello szenvedett súlyos balesetet, és kórházba került. Az időmérő edzésen az osztrák pilóta, Roland Ratzenberger ütközött több mint 300 km/h sebességgel a betonfalnak, aminek következtében életét vesztette. A futam pedig rögtön egy rajtbalesettel kezdődött. Pedro Lamy nem vette észre, hogy a finn JJ Lehto autója lefulladt, és nekiütközött. A szétrepülő roncsok kilenc nézőt sebesítettek meg. A hétvége balesete azonban még hátra volt. A 7. körben az éppen élen álló - és Benetton-Ford versenyzője, a Michael Scumacher által üldözőbe vett - Ayrton Senna nem vette be az egyik kanyart, hanem egyenesen a betonfalnak ütközött. Egy pillanatra látni lehetett, ahogyan a sárga sisak megmozdul, és ezáltal sokan fellélegeztek, hogy még él, azonban többé nem mozdult. Ugyan helikopterrel kórházba szállították, Ayrton Senna, a háromszoros világbajok brazil pilóta életét vesztette. Halálát nem az ütközés, hanem a a sisakon keresztül a szemébe fúródó leszakadt felfüggesztés-rúd okozta. A baleset pontos körülményei azonban máig tisztázatlanok maradtak.

A hétvége huszadik évfordulója alkalmából a Nemzeti Sport Online egy évekkel később Damon Hill - Senna csapattársa - által írt megemlékezést tett közzé, melyet én is szeretnék megosztani Veletek.

A teljes cikkek itt érhetők el /videókkal együtt/:

1. rész - az első sokk Barrichello balesete volt
2. rész - „Ayrton csak annyit mondott, hogy Roland meghalt”

3. rész - Miért nem állították le a futamot?

4. rész - kiderült, mit jelentett Ayrton Brazíliának

Olvassátok! :) Érdemes!

*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*

Emlékszem, amikor gyerekként a nappaliban játszottam, és jött a hír, hogy Jim Clark meghalt. Tudtam, hogy apám barátjáról van szó, anyám bejött a szobába, teljes sokkban, és bár nem teljesen értettem, azt azonnal megéreztem, hogy rossz, ami történt.

Ebből az időszakból arra emlékszem, hogy apám két ok miatt utazott el több napra. Vagy versenyezni ment, vagy valamelyik versenyzőtársa temetésére. Bármennyire is hátborzongatónak tűnik, ez volt a valóság, ezzel szembe kellett néznie mindenkinek, aki versenyautóba vagy versenymotorra ült. Akkoriban a biztonság szintje meg sem közelítette a maiét. Emlékszem, többször is elgondolkoztam rajta: „Várjunk csak, miért csinálja ezt az apám? Ennek semmi értelme.”

És mégis folytatta. Nem adta fel azért, mert balesetek történtek, végigversenyezte az autósport legsötétebb, legveszélyesebb korszakát. A sors iróniája, hogy nem versenybalesetben halt meg. Azzal is szembesültem, és azt is fel kellett dolgoznom, hogy egész életében az életét tette kockára a versenyzéssel, és repülőgép-balesetben vesztette életét.

Hol volt ebben a logika? Ez volt az a lecke életemben, amelyből megtanultam, hogy a hétköznapok minden területe magában rejti a kockázatot, még akkor is, ha nem keresed. A borzalom bármelyik percben bekövetkezhet, ilyen az élet.

Számomra az igazi tragédia az lett volna, ha be kell fejeznem azt, ami az életemet jelenti, amit nagyon élvezek. Kockázat nélkül nincs jutalom. James Hunt szívrohamban halt meg, de ki a megmondója annak, hogy nem élt teljesebb életet abban a 45 évben, ami neki jutott, mint az emberek többsége, akinek megadatott az öregkor. Nem akarom tudni a választ.

Az imolai hétvége első sokkja Rubens Barrichello hatalmas borulása volt a pénteki időmérő edzésen. Elveszítette az uralmát a Jordan felett a célegyenest megelőző sikánban, 220 felett, és esélye, valamint ideje sem volt arra, hogy bármit tegyen. A Jordan ráfutott a kerékvetőre, amely egyenesen kilőtte a levegőbe, mint egy ágyú, az autó pedig végigpörgött a gumifalon.

A legsokkolóbb az volt, ahogy az autó felszállt az útról, egy pillanatra úgy nézett ki, hogy a kerítésbe ütközik, és azt átszakítva meg sem áll a lelátóig. Csak a szerencsén múlt, hogy nem így történt, hanem az autó visszapattant a pálya mellé, és az oldalán állt meg. Barrichello balesete így is nagyon súlyos volt, és megviselte a pilótát de aztán jöttek a pályabírók, akik gondolkodás nélkül visszaállították az autót a talpára, s ahogy leért a kocsi, látható volt, hogyan inog Barrichello feje jobbra-balra.

Elképesztett, hogy ezt így megtették, főleg azok után, hogy pár héttel korábban tesztelés közben J. J. Lehto és Jean Alesi is nyakcsigolya-sérülést szenvedett tesztbalesete során. Barrichello esetét látva könnyen el tudtam képzelni, hogy hasonlóan járt. Jobb lett volna, ha hozzá sem nyúlnak az autójához, vagy ha tűzesettől tartottak, akkor sokkal finomabban kellett volna visszaállítani az autót a padlólemezére.

Másnap Rubens már a paddockban sétált, semmi baja sem volt, csak elharapta az ajkát, és eltört az orra. Arról beszélt, hogy két hét múlva Monacóban ismét autóba ül, és indul a versenyen. A balesetet annak aggasztó pillanataival és lehetséges, de be nem következő borzalmaival együtt egy csapásra mindenki elfelejtette. A nagydíjhétvége úgy folytatódott, mintha mi sem történt volna.
Ez a mi esetünkben azt jelentette, hogy javítanunk kellett a Williams FW16-oson. Annak ellenére, hogy a San Marinó-i Nagydíj előtti napokban a franciaországi Nogaróban teszteltünk, nem volt nagy bizalmunk az autóban. Még mindig csak találgatták a mérnökeink, mi lehet a megoldás, s bár megpróbáltak optimizmust sugározni felénk, Ayrtonnal szkeptikusak maradtunk. Nem mondhattuk ki őszintén, hogy jobb lett az autó, mint a korábbi versenyeken.

Két dolog zavart minket. Az autó egyrészt nem volt gyorsabb a Benettonnál, másfelől szörnyű volt vezetni. Lehetne vitatkozni arról, melyik volt a súlyosabb probléma, de szerintem mindkettőnket jobban zavart a Benettonhoz viszonyított teljesítmény. Állandóan változtattunk a kocsin, hátha rábukkanunk arra a beállításra, amely egy remek autó ígéretét valóssággá változtatja. Elsősorban azt szerettük volna elérni, hogy meglegyen az egyensúly, és a vezethetőség – van ugyanis az a szint az autónál, amelynél a pilóta már élvezi a vezetést, megbízik az autójában, és ennek köszönhetően automatikusan gyorsabbá válik.

Ám egy olyan autóval nehéz élvezettel száguldani, amelyen folyton módosítunk annak érdekében, hogy jobb legyen – ez ördögi kör. Persze az F1-ben gyakoribb a nehezen kezelhető autó, mint a tökéletes, úgyhogy felkészültünk rá, Imolában úgy megy tovább minden, ahogy addig.

Ayrton ugyanakkor varázslatos képességekkel volt megáldva, valahogy ellensúlyozni tudta az autó hiányosságait. Az első pénteki edzésen meglepődtem, mert valamivel javult a helyzet, és úgy éreztem, ez a hétvége jelentheti az áttörést. Egyre bátrabban vezettem, ami persze azt is jelentette, hogy volt néhány hajmeresztő pillanat a szabadedzésen, a fék problémái miatt rámentem a fűre.

Patrick Head meg is jegyezte, hogy ha valamit lehet rosszul csinálni, akkor én képes vagyok rá. Alaposan lehordott, de némi elégtételt éreztem a nap végén, amikor a szerelők kiderítették, hogy tényleg baj volt az autómmal.

A pénteki első időmérőt a hetedik helyen zártam, de bizakodtam, jobbnak éreztem az autót, Ayrton azonban nem volt olyan optimista, mint én. Nem győződött meg róla, hogy jó irányba indultunk el, azaz nem tetszett neki az autó viselkedése. Maximalista volt, nem csoda, hogy jobbat akart.
Éjszaka sokat dolgoztunk azon, mi legyen a beállításokkal, és szombatra jobb lett az autó. Az időmérőn az első mért körömben mindjárt feljöttem a negyedik helyre.

Elégedett voltam, és a levezető körömet kezdtem meg, amikor a hosszú egyenes végén sárga zászlókkal figyelmeztettek. A Tosa-kanyarhoz értem, és megláttam Roland Ratzenberger Simtekjének maradványait. Láttam, hol voltak az első törmelékek, és a távolság, amelyet azóta megtettem, egyértelművé tette, hogy hatalmas baleset történt. Ahogy elmentem a gépe mellett, rossz érzés tört rám, aggódni kezdtem Rolandért, elképesztő volt a roncsolódás az autóján.

Barrichello esetében szerencsések voltunk, de most tisztán látszott, hogy Roland nem ússza meg olyan szerencsésen. És amit még senki sem sejtett, ez a baleset egy része volt csupán annak a borzasztó eseménysorozatnak, amely minden kétséget kizáróan demonstrálta, milyen veszélyes sport a Formula–1.

Az edzést leállították. Ayrton odament a baleset helyszínére, mert a saját szemével akarta látni, mi történt. Korábban is volt már erre példa, amikor Martin Donnelly 1990-ben Jerezben balesetet szenvedett, és nincs is ezzel semmi baj, a versenyzőknek joguk van ahhoz, hogy ezt megtegyék.
Persze én inkább nem mennék oda. Ott voltam 1986 februárjában Goodwoodban azon a teszten, amely során Bertrand Fabi halálos balesetet szenvedett, és soha többé nem akartam hasonló élményt átélni.

Ayrton viszont oda akart menni a Tosába Ratzenbergerhez.

Mindenki rémesen aggódott a pilótáért, és érezhető volt a levegőben, hogy nagyon rosszul van.

Ayrton visszatért, a motorhome elzárt szobájába hívott engem és Patrick Headet. Egyszerűen csak annyit mondott, hogy Roland meghalt. Sohasem kertelt, egyenes beszédű volt, és elmondta, hogy abból, amit látott, kétsége sincs afelől, hogy Ratzenberger nem élte túl. Aztán bement a saját szobájába, és átöltözött, pedig még bőven volt idő az edzésből.

Én tanácstalanul álltam, nem tudtam, mit tegyek. Befejezzem, mint Ayrton, vagy folytassam tovább? Azt kívántam, a versenyigazgató intse le végleg az időmérőt, és akkor megment ettől a dilemmától. Ez nem történt meg, a vállamon maradt a teher, nekem kellett döntenem. Ilyenkor azonnal jön a kérdés: „Visszaüljek az autóba? Most? Holnap? Egy hét múlva? Vagy soha többé?" Mit teszel?

Nem mintha a Formula–1-es pilóták nem mérnék fel józan ésszel, hogy ebben a sportban benne van a halál. Aki ezt nem fogadja el, akit a földbe döngöl az a sokk, amit Ratzenberger halála is jelentett, és nem mer visszaülni az autóba, az arra is rádöbben, hogy egészen addig a pillanatig becsapta magát. Persze ennyire senki sem ostoba.

Ugyanakkor egy ilyen baleset után szembesülsz azzal a kérdéssel, amely ott azonnal arcon csap: készen állsz-e arra, hogy elfogadd ezt a kockázatot? Roland azt mondta, élete legboldogabb pillanata volt, amikor beülhetett az F1-es autóba. Ezért élt, ezt akarta csinálni. Rengeteg ember álmodik erről, és csak nagyon keveseknek adatik meg, hogy eljussanak idáig. Ám ez sem könnyíti meg elfogadni a történteket.

Mindenkit megérintett Roland halála, a Williams és a Benetton nem folytatta az edzést, a többiek azonban visszatértek a pályára. A kérdés azonban nem csendesedett: „Miért kellett Rolandnak meghalnia?" Nyomasztó érzés áradt el a paddockban, amiatt aggódtunk, hogy az F1 elért arra a pontra, amikor a sebesség túlnőtte a kockázat elfogadható szintjét, és az autók tovább nem tudták elviselni azt a terhelést, amelyet a gyorsaság és a balesetek jelentettek.

Valaminek meg kellett szenvednie ezt a jelenséget, és egyre inkább úgy tűnt, hogy a pilóta az. Elértük azt a pontot, hogy ha egy autó a falnak ütközik, a versenyző belehal?

„Az F1 elért arra a pontra, amikor a sebesség túlnőtte a kockázat elfogadható szintjét”

Annak fényében, ami másnap történt, ironikus, hogy Ayrton szombaton leült több pilótával és olyan fontos emberekkel, mint Niki Lauda, aki 1976-ban nagyon súlyos balesetet élt túl. Azt akarták megbeszélni, mit lehet tenni, akár azonnal, a biztonság növelése érdekében. Abban maradtak, hogy két héttel később Monacóban leülnek, addig mindenki összeszedi az ötleteit, és majd ott részletesen megbeszélik.

Szombat este finoman szólva komor volt a hangulat. A pályán maradtam, a motorhome-ban vacsoráztam, és nem tudtam másra gondolni, csak a balesetre. Próbáltam elterelni a gondolataimat, és arra összpontosítani, mit teszünk a versenyen. Azt magyaráztam magamnak: „Nos, a versenyzést nem hagyom abba. Várom a versenyt. Élvezem a versenyzést, ugyanúgy, ahogy Roland élvezte. Életed minden másodpercét élvezned kell, hálát kell adnod a sorsnak, hogy azt csinálhatod, ami az életed."
Bizonyos szempontból fejmosás volt a szombati baleset, hogy ne finnyáskodjak, maradjak annyira derűlátó, amennyire csak lehetek. Bíztam benne, hogy ez a baleset mindenkit belátásra bír, és tesznek azért, hogy ilyen a jövőben ne forduljon elő, s addig is megússzuk újabb baj nélkül.

Rövid életű remény volt.

A vasárnap reggeli bemelegítő edzésen ültem először autóba Ratzenberger halálának ismeretében. Borzasztó volt átmenni azon a ponton, ahol balesetet szenvedett, el tudtam képzelni, milyen erőhatások érték, hiszen ugyanolyan gyorsan ment ő is szombat délután.

Normális körülmények között eszedbe sem jut ez, hiszen hiába mész 320-szal, itt azért nem autózol a határon, nem itt kell a legjobban koncentrálnod. Ezen a szakaszon minden az autón múlik, s miután kiderült, hogy Roland balesetét valószínűleg az első légterelő tartóelemének meghibásodása okozta, szembesülsz vele, hogy olykor csupán utas vagy, az autó szerkezetére utalva.

A pilóták tudják, előfordulhat, hogy hibáznak, és ezért súlyos árat kell fizetni. De a remény mindig megvan arra, hogy valamit finomíts vagy helyrehozz, és ez a büntetés enyhébb legyen. Ha mégsem, a saját hibád. Ám ha a gépre kell bíznod magad, az elég kényelmetlen helyzet, ugyanakkor nincs más választásod.

Ugyanez van, ha repülőn utazol. A pilótára és a gép sérthetetlenségére vagy bízva, erőtlen vagy, semmit sem tehetsz. Az egyetlen, ami vigasztalt, hogy a Williams Grand Prix Engineering gyártotta és készítette fel az autómat. Tudom, hogy ha valaki, akkor ez az istálló a lehető legjobb munkát végzi.

Az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Ayrton a saját kezébe vette az irányítást. A bemelegítő edzésen a leggyorsabb volt, én lettem a második, kilenc tizeddel maradtam el tőle. Elégedett voltam az autóval, és pontosan tudtam, mit kell tennem ahhoz, hogy ilyen gyors legyek. Elképesztő volt, hogy Ayrton ennél is gyorsabb tudott lenni, majdnem egy egész másodperccel. Mintha lélektani hadviselést kezdett volna, hiszen ha ilyen nagy fölényben vagy a csapattársaddal szemben, már a rajt előtt össze tudod törni az önbizalmát. Persze nem estem kétségbe, elégedett voltam a saját tempómmal, tudtam, hogy ezt végig tartani tudom a versenyen, miközben kétségesnek tartottam, hogy Ayrton is képes ugyanerre.

Nagyon érdekesnek ígérkezett a verseny.

A futam előtti pilótaértekezleten egyértelművé vált, hogy tudat alatt senki sem szabadult meg az egy nappal korábbi tragédia gondolatától. Egyperces csendes megemlékezést tartottunk Roland tiszteletére, és mondani sem kell, hogy a légkör nyomasztó volt, s ezt nem csupán a szokásos verseny előtti feszültség okozta.

A pilóták biztonsági szervezkedésének híre eljutott a versenyszervezőkhöz is, és ők tudták, hogy ha bármikor összetartanak a versenyzők, akkor balhé körvonalazódik. Most tényleg együtt voltunk, az összes pilóta, és nem voltunk boldogak. Persze tudtuk, hogy aznap semmit sem tehetünk. Gerhard Berger előjött egy látszólag jelentéktelen, de igenis fontos ötlettel, amiről nem árulta el, hogy valójában Sennáé az elképzelés. Ayrton nem akarta, hogy azt higgyék, egyedül ő aggódik valami miatt, mégis megtalálta a módját, hogy keresztülvigye a tervét.

Ayrtont nagyon zavarta, hogy az előző versenyen, Japánban a felvezető körben bejött a biztonsági autó. Propagandafogásnak tartotta, és úgy érezte, túlságosan is lelassítják az F1-es autókat, amelyek gumijai ettől lehűlnek, és elveszítik a tapadásukat. Amikor ezt felhozta, a pilóták egyetértettek vele, és a versenyigazgató azonnal törölte az ötletet. Apró csatát nyertek a pilóták, de a teljes képet figyelembe véve jelentéktelen csatát.

Az eset rávilágított egy súlyos problémára: meg sem kérdezték a pilótákat egy olyan újításról, amely befolyásolja a versenyzést. Márpedig vannak olyan kérdések, amelyekben csak az aktív pilóták véleménye tekinthető hitelesnek, mert ők ülnek az autókban, ők száguldanak a pályán. Ez is összekovácsolt minket, és éreztük, hogy tudatnunk kell, milyen félelmeink vannak, hátha lehet változtatni valamin.

Biztos vagyok benne, hogy a rajt közeledtével a versenyzők többsége el tudta rejteni a fájdalmat a tudata mélyén. Mindenki úgy érezhette – ahogy az elmúlt tizenkét évben, a legutóbbi halálos baleset óta –, hogy a veszély jelentősen csökkent, hogy a halálos baleset esélye minimálisra csökkent. Roland balesete az egyetlen volt egy évtizeden belül, és sokáig nem történhet hasonló. Ostoba eszmefuttatásnak tűnik, de az emberek már csak így gondolkoznak.

Ayrtonnak sok más problémája is volt, egyre nőtt rajta a nyomás. A sajtó nem győzte eléggé hangsúlyozni, hogy aki Imolában nyer, az lesz a világbajnok; hogy Ayrton az első két versenyen pont nélkül maradt, amire tízéves pályafutása során még nem volt példa; hogy Michael Schumacher volt az új sztár, akinek már húszpontos előnye volt Ayrtonnal szemben; hogy a San Marinó-i GP-n muszáj volt Ayrtonnak nyernie, mert a következő versenyen, Monte-Carlóban a Benetton és Schumacher az esélyes. Szerintem mindez befúrta magát a fejébe, a bemelegítő edzés is azt mutatta, hogy harcias kedvében van. Az övé volt az első rajtkocka, és menni akart versenyezni.

Tudom, egyesek azt híresztelték, nem volt megfelelő lelkiállapotban, de számomra úgy tűnt, hogy tökéletesen összpontosít. Persze, nehéz volt teljesen figyelmen kívül hagyni a szombati eseményeket, még egy olyan ember számára is, mint Ayrton, de ha közeledik a verseny, már csak egy dolgon jár az eszed, a győzelmen.

Jól is rajtolt, de csak a pálya feléig jutottunk el, amikor láttuk a piros zászlót és a jeleit annak, hogy a pályára küldik a safety cart. A biztonsági autó viszonylag új volt, mögötte a mezőny lassan körözött, amíg el nem múlt a veszély a pályán. Mire a célegyeneshez értünk, láttuk, hogy rajtbaleset történt.
A második sorból induló J. J. Lehto autója lefulladt, Pedro Lamy pedig az utolsó előtti sorból rajtolva rendkívüli manőverbe kezdett, és hátulról telibe találta a Benettont. Figyelmeztettek a rádión keresztül, hogy sok a törmelék a pályán, de azt nem tudtam, hogy egy kerék és néhány alkatrész a lelátóra repült, és ott nézőket sebesített meg. Az aszfalton is mindenhol törmelék hevert, egyáltalán nem volt megnyugtató a helyzet.

A biztonsági autó lényege, hogy a show anélkül folytatódjon, hogy teljesen le kellene állítani a versenyt. Ám én úgy értelmeztem ezt, hogy csak akkor kell beküldeni, ha a verseny már régóta megy, az első körben, amikor még egyszer sem haladtunk át a célvonalon, semmi értelme sem volt. Miért nem lehetett a szabályok szerint megállítani a versenyt, majd újraindítani azután, hogy mindent eltakarítottak?

E döntés eredményeképpen öt körön át csigatempóban mentünk körbe-körbe a pályán. Ayrton számára ez különösen kényelmetlen volt, hiszen bárki, aki ismerte, és dolgozott vele, pontosan tudta, mekkora hangsúlyt fektetett arra, hogy a kerekeiben megfelelő legyen a légnyomás. Nem túlzok, ha azt állítom, megérezte, ha minimális mértékben eltért a nyomás az általa ideálisnak tartott értéktől. Ez tényleg kritikus érték egy versenyautónál. A rajtra várva elektronikus gumimelegítő paplanok garantálják, hogy az abroncsok üzemi hőfokon legyenek, akár egy perccel azután is, hogy levették a kerekekről.

Ám azt követően a felvezető körben lassan megyünk, és kissé lehűlnek az abroncsok – ezt Japánban még kritikusabbá tette a Porsche biztonsági autó. Az első körökben emiatt nehéz felvenni a ritmust, Imolában pedig fokozta a problémát, hogy öt kört a safety car mögött tettünk meg. Az én autóm az újraindítást követően sokkal instabilabb volt, mint lenni szokott.

Az igazsághoz tartozik, hogy elszúrtam az újraindulást. Amikor bement a boxba a biztonsági autó, túlságosan is lemaradtam Ayrtontól és Michaeltől, kapkodni kezdtem, és a célegyenesre fordító egyenesben majdnem lefutottam az útról. Még újra sem kezdődött a verseny, és majdnem kiestem, de ez is amiatt volt, hogy a gumik korántsem voltak versenyre kész állapotban.

Az első versenykör alatt próbáltam a pályán tartani a majdnem vezethetetlenné váló autómat, és próbáltam felzárkózni az előttem haladó Gerhard Berger Ferrarijára. Azt is láttam, hogy Ayrton vezet, de Michael nagyon közel halad hozzá. Ayrton nagyon motivált volt, le akarta győzni Michaelt, és bosszantotta, hogy képtelen elszakadni a Benettontól. 

Amikor másodszor is átmentünk a Tamburellón, por és törmelék volt mindenhol, és egy autó keresztbe csúszott a füvön. Láttam, hogy Ayrton az, de arra kellett figyelnem, hogy kikerüljem a pályára guruló kereket és a felém repülő első légterelőt. Nagyon elfoglalt voltam azokban a pillanatokban, de amint túljutottam azon a szakaszon, belegondoltam, milyen állapotban lehet Ayrton, és aggódni kezdtem.

Abban a kanyarban nem lehet kis balesetet szenvedni. Először azt hittem, Ayrton és Michael csatázott, összeért a két autó, és amiatt csúszott ki.

Most már félbeszakították a versenyt, minket a boxutca bejáratánál leállítottak. Mindenki azt kérdezte, mi történt, de nem volt információnk. Valahonnan azt hallottuk, hogy Ayrton mozog, és azt is mondták, hogy kint van az autóból. De valószínűsítettük, hogy súlyosan megsérült.

Izgatott voltam, ki akartam deríteni, mi történt – és miért történt. Előrementem Michael Schumacherhez, és kifaggattam, mit tud. Elmondta, hogy Ayrton autójának alja többször is lecsapódott az aszfaltnak, és hogy már az előző körben is kis híján kicsúszott a Tamburellóban. Szerinte megint ugyanaz történt, de ezúttal Ayrton nem tudta megfogni a kocsit, és kisodródott. Kérdeztem Michaelt, látott-e valamit az autón, ami a balesetre utalt volna, akár a felfüggesztésen, akár a gumikon, de azt mondta, semmiféle problémát nem érzékelt.

Mindezt elraktároztam magamban, és megjegyeztem, hogy óvatosan kell majd menni az újraindulás után, mert veszélyes lehet, ha leér a kocsi alja. De Ayrton állapotáról még mindig nem tudtam semmit. Ez az autóversenyzés egyik kevésbé pikáns aspektusa: nem jó ötlet egy baleset miatt megszakítani a show-t, és hazaküldeni az embereket. Ám az percről percre nyilvánvalóbbá vált, hogy Ayrton állapota nagyon súlyos.

Nem hittem el, hogy ez történik. Azt hittem, súlyosan megsérült, néhány versenyt ki kell hagynia, de majd visszatér. Eddig engedtem a gondolataimnak, hogy elmenjenek, ne tovább. Próbáltam inkább arra összpontosítani, mi lesz az újraindításkor, nemsokára megint versenyzünk, és a lehető legjobb eredményt kell elérnem a csapat számára. Ayrtonon én nem segíthetek, csak azt tehetem, hogy amiért én felelek, azt a legjobb tudásom szerint hajtsam végre.

Újraindították a versenyt, Berger állt az élre, s rövidesen én is Schumachert támadtam. Ő már próbálta visszaelőzni Bergert, nem érzékelte, hogy közel vagyok hozzá, összeért az autónk, és letört az első légterelőm. Kiálltam a boxba új orrkúpért, a mezőny végére kerültem, miközben olyan érzéketlen gondolataim támadtak, hogy »ez nem a mi évünk; ez egyre rosszabb lesz.« A verseny hátralévő részében úgy voltam az F1-gyel, mint munkával – túl kell esni rajta valahogy.

Semmi több. Mindazonáltal a hűvös gondolatok ellenére egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy helyes lenne behajtani a boxba és kiszállni az autóból. A csapatért küzdöttem, hátha sikerül valami értékelhető eredményt elérni. Ezért fizetnek, más örömöm nem is volt benne aznap. Végül egy pontot szereztem a hatodik hellyel – nem mondható briliáns eredménynek. De mit is jelent ez mindazt figyelembe véve, ami a hétvégén történt?

A verseny után megviselt voltam, beszéltem Frank Williamsszel, aki elmondta, Ayrton nagyon nincs jól. Azonnal el akartam menni a pályáról. Beülni az autóba, és eltűnni. Felajánlották a feleségemnek, Georgie-nak és nekem, hogy helikopterrel elvisznek, de arra várni kellett volna, én azonban menni akartam.

El is indultunk, és hosszasan ültünk a dugóban. Az első repülőjáratot lekéstük, de csak Ayrton érdekelt, hogyan jut túl ezen az egészen. Amikor kiértünk a repülőtérre, ott várt a Williams egyik tagja, és közölte velünk, hogy Ayrton meghalt.

A pályán egy pillanatig ezt is a lehetőségek közé vettem, de sokkal biztatóbb hírek jöttek róla, ezért el is hessegettem a gondolatot. Azt mondták fejsérülést szenvedett, de a legrosszabb, amire számítottam, hogy már többé nem ülhet versenyautóba. Amikor meghallottam, hogy meghalt, úgy éreztem magam, mint akiből kiszedik az elemeket. Megrázott, összetört a hír.

Eljöttünk a reptérről, egy kis étteremnél megálltunk az út szélén, bementünk, és elgondolkoztunk a történteken. Mindig azt kérdezi az ember: megéri? Ez az egy kérdés maradt bennem a történtek után: megéri?

Talán az a legkönnyebb, ha folytatod, azzal a meggyőződéssel, hogy ez a lehető legjobb választás. Próbáltam meggyőzni magam, hogy fel kellene adni, és az élet más területén szerencsét próbálni. Semmi sem jutott eszembe, de átgondoltam, mennyi mindent adtam fel az autósportért, amit bármikor csinálhatnék: szabad hétvégék, síelés, több idő a gyerekekkel, több találkozás a barátokkal, ilyenek.

Ám már gyerekkorom óta tudtam, hogy a kihívásokat keresem, a legnehezebb feladatokat akartam megoldani, és nagyon kevés területe van az életnek, amely állandóan ilyen jelentős erőpróba elé állít. Vannak pillanatok, amikor tökéletesen elégedett vagyok magammal, de nem szokott sokáig tartani. Olykor óráig tart, nagyon ritkán egy teljes napig, de az esetek többségében csak pár percig tudok büszke lenni arra, amit tettem. Ezek a pillanatok függőséget okoznak, ha egyszer átéled őket, még többször kívánod, mint egy jó ütést a golfban. Ösztönös, hogy addig nem nyugszol, addig nem adod fel, amíg el nem érsz a csúcsra, amíg nem valósítod meg az álmodat. Addig is mindent kockára teszel, hogy eljuss odáig.

Persze néhány pilóta másképp láthatja mindezt. Nem tudom, hogyan érezhetnek az olyanok, mint Philippe Streiff vagy Martin Donnelly, akiknek súlyos sérülésük miatt kellett feladniuk az álmukat. Mit adnának azért, hogy visszaüljenek a versenyautóba? Vagy tudnak örülni annak, hogy életben maradtak? Meg lehet kérdezni tőlük, de ezt a kérdést önmagadnak is felteheted.

Túl sok idő volt a következő napokban arra, hogy mindezen gondolkozzam. Hétfőn szándékosan kerültem az újságokat és a televíziós híradásokat, a baleset felvételét is csak kedden láttam először. Ekkor jutottam el odáig, hogy ki kell derítenem, mi történhetett. Aztán megtudtam, hogy Ayrton temetése Sao Paulóban lesz.

Az utolsó, amit ekkor akartam, a brazíliai út volt. Szívesebben elutaztam volna a családommal, eltűntem volna, és csak akkor jöttem volna vissza, amikor vége ennek az egésznek. Nem voltam közeli barátja Ayrtonnak, hiszen csak néhány hónapja ismertem közelebbről. Ám tisztáznom kellett néhány részletet: miért csúszott ki Ayrton, és mik a kötelességeim a csapattársaként. Tudtam, hogy el kell mennem a temetésére, és utólag nagyon örülök, hogy elmentem.

Kiderült számomra, mit jelentett Ayrton Brazíliának. A temetés elnöki volt, egészen káprázatos. Emberek ezrei álltak az út szélén, sokan a kíséret mellett futottak. Nagyon hosszú utat tett meg a menet, és volt egy ember, aki szinte a teljes távot végigfutotta, mielőtt kimerülten a sövénybe zuhant. Huszonegy puskás sortűz dörrent a legnagyobb katonai precizitással, vadászgépek húztak el felettünk kötelékben, számtalan magas rangú személy jelent meg, köztük az argentin elnök és a japán nagykövet.

Ayrton családjának kérésére a pilóták vitték a koporsót a halottaskocsitól a sírhelyig, ahol megint csak puskával tisztelegtek. Négy vagy öt helikopter körözött a fejünk felett, a búcsúztató beszédből semmit sem lehetett hallani, az egész televízióshow-vá változott. Nagyon sajnáltam a családot, hogy az utolsó percekben sem hagyták őket békében elbúcsúzni.

A sajtó továbbra is találgatta, mi okozhatta a balesetet, s bár a Williams-istálló tagja voltam, nem tapasztaltam gyűlölködést. Épp ellenkezőleg, mindenki nagyon barátságos volt. Meghatódtam, főleg a gyerekeken, akik szinte semmit sem tudtak a világról, csak azt, hogy Ayrton Senna milyen hatalmas dicsőséget szerzett Brazíliának. Nekik különösen nehéz lehetett látni, ami a hősükkel történt.

Két ember autogramot kért a hotelnél, amikor a temetésre indultam. Azt mondták, Brazília mostantól engem követ – hihetetlen érzés söpört rajtam végig. Egy pillanat alatt rádöbbentem, mennyire szeretik az autóversenyzést, és mivel Ayrton a Williamst választotta, ez a csapat lett Brazília csapata is. Persze arról szó sem volt, hogy átvenném Ayrton helyét, de a Williams az életük részévé vált, és én a csapathoz tartoztam. Nagylelkű volt tőlük, hogy ezt mondták nekem. Megkönnyítette a történtek feldolgozását.

Úgy éreztem, hogy Ayrton Senna oltalma alatt versenyzem tovább.

Ha második lettem mögötte, elmondhattam magamról, hogy jó munkát végeztem – persze ha nem volt köztünk túl nagy távolság. Ám ezek az élmények Brazíliában megmutatták nekem, miféle hatalmas felelősséggel versenyzett egész pályafutása során. Mindig elvárták tőle, hogy nyerjen. Hatalmas teher lehetett neki Ayrton Sennának lenni, még akkor is, ha ő maga választotta ezt az utat. Rövid ideig dolgoztunk együtt, de már ez idő alatt nyilvánvalóvá vált előttem, milyen különös, ösztönös versenyző. Ha nem volt tökéletes az autója, akkor is gyorsan ment vele. Nem hiszem, hogy ismert más lehetőséget.

Számomra mindig szövevényes, értelmezhetetlen volt, ahogy elmagyarázta az autó viselkedését. Az arca elé emelte a kezét, és mintha átlátna a kormányon, úgy magyarázott, mintha éppen irányítaná az autót. Elképesztően jól adta vissza, milyen benyomása volt az autóról, úgy tudott hosszasan beszélni az autóról, hogy a mérnöke pontosan megértette, mit is akar mondani. Elvont beszélgetések voltak, nem mondta azt, hogy a felfüggesztés merev volt, érzésekről beszélt, azt ecsetelte, hogy az út ezt teszi, a kanyar azt csinálja – olyan megközelítés, ami nekem soha eszembe sem jutott. Pillanatról pillanatra visszaadta, hogyan változik az út.

Ha egy autó nem volt elég jó ahhoz, hogy nyerjenek vele, Ayrton azzá tette. A Brazil Nagydíjon például a Benetton sokkal jobb volt, mint a mi autónk, mégis tartani tudta Schumacher tempóját, ami számomra érthetetlen volt, hiszen ugyanazt a kocsit vezettük, és számomra irányíthatatlan volt. Amikor leköröztek, Michael elhúzott mellettem, és gondoltam, jobb, ha Ayrtont is gyorsan elengedem, de még mielőtt megtaláltam volna a megoldást, elsuhant, és kis híján lefutott az útról. A fű felé csúszott, éppenhogy meg tudta fogni az autót. Rengeteg időt vesztett, de neki az folt a fontos, hogy elém kerüljön. Eszébe sem jutott, hogy rám várjon, és amiatt nőjön a hátránya.

Mintha mágnesként vonzotta volna a célvonal. Mintha egy gumiszalag végére kötötték volna a rajtnál, és a többit feltekerték volna a pályára, ahány kör hátravan – a rajtnál elengedték, és ő a legtermészetesebb módon suhant végig. Ellenállhatatlanul vágyott a győzelemre.

Abból, amit a temetésén láttam, egy olyan nemzetért tette mindezt, amelyet imádott, és amely viszontszerette őt.