Boldog voltam

Sziasztok!

Íme egy hirtelen felindulásból született, rövid kis novella :) Elég sok minden kavarog mostanában a fejemben. Nos, íme az eredmény.
Véleményt szívesen fogadok!

*.*.*

Boldog voltam

Régen sosem értettem, mit jelent valójában, ha meghasad az ember szíve. Csak egy ostoba szófordulatnak tűnt, amit az emberek túl sokszor és feleslegesen használnak. De most már tudom, hogy ez nem igaz. Már tudom, mennyire fáj… Ahogy a szemeidbe nézek, minden világossá válik. Az elviselhetetlen fájdalom, a rettegés, a tehetetlenség és a mérhetetlen kín néz vissza rám. Amit a tekintetedben látok, jobban fáj, mint eddig bármi az életben. Ezerszer rosszabb bármilyen fizikai kínnál. Rettegsz, hogy elveszítesz, félsz, hogy nélkülem kell tovább élned. Látom, tudom, hogy nem akarsz egyedül lenni.

Mintha egy kétszáz kilós ember ülne a mellkasomon, alig kapok levegőt, beszélni sem tudok. Mint a víz alatt rekedtek, fuldoklom. Csak fekszem az ágyon mozdulatlanul, és bámulom kék szemeidet. Mostanra tengerszín íriszed jeleneti számomra az egyetlen kapcsolatot az élettel, csakis emiatt nem adtam még fel. De tudom, hogy nem harcolhatok örökké, rettenetesen fáj, és szörnyen kimerít. Egyszerűen érzem, hogy mindjárt elfogy az erőm. Vége lesz.

Már nem sírok, azt hiszem, talán már nem is tudok sírni. Elfogytak a könnyeim. Mérhetetlenül üresnek érzem magam, és pokolian egyedül vagyok. Egyedül, pedig itt ülsz mellettem, szorítod a kezem és könnyezel. Sírsz miattam, sírsz helyettem is. Sírsz, mert te is tudod, hogy hamarosan véget ér, sírsz, mert neked is fáj, és sírsz, mert félsz a magánytól. Szívesen megmondanám, hogy sosem hagylak el, hogy akármi is történik, te vagy a mindenem. Megkérnélek, hogy ne add fel, hogy ne roskadj össze, de képtelen vagyok rá. Nincs erőm megszólalni, lélegezni is alig maradt.

Tudom, azt hiszed, rettegek, de én már rég nem félek a haláltól. Elfogadtam, hogy nekem ennyi jutott, elfogadtam a sorsomat. Igen, valamikor időközben elkezdtem hinni a Sorsban. Azt hiszem, máshogy ezt nem lehetne végigcsinálni. Remélnem kell, hogy valami jobb vár rám. Muszáj hinnem valamiben.

Szeretném feladni. Szeretném átadni magam, bármi jön is ezután. Végre megszűnne a fájdalom, nem kéne küzdenem azért, hogy csak még pár percig nyitva maradjon a szemem. De őszintén mondom, nem akarok meghalni. Egyszerűen nem halhatok meg, amíg ezt a szörnyű kínt látom a szemedben. Látom, hogy te még nem vagy kész elengedni, így még kitartok. Legyen az ára bármi, én nem hagylak egyedül. Annyian megtették már így is előttem…

Összeszedem minden erőmet, hogy még egyszer, utoljára megmozdítsam ujjaimat. Azt akarom, hogy rám nézz, a szemembe, mert ennyi idő után már szavak nélkül is értened kell. Lassan felemeled könnyes szemeidet, és egyenesen az én zöld tekintetembe nézel. A sós vízcseppek egyre folynak végig az arcodon, hogy végül a takarón, az ágyon és az én kezemen landoljanak. De bárhogy fáj is, nem eresztelek. Tekintetemmel fogva tartom a tiédet, mert tudnod kell, amit én már rég tudok.

Aztán valami megváltozik. A felismerés szikrája felbukkan kék íriszedben, és azt hiszem, már látod, amit mondani szeretnék. Már látod, hogy sajnálom, amiért itt kell hagynom téged. Már látod, hogy én nem szeretném, hogy szenvedj, sőt a világon bármit megtennék, hogy megkíméljelek a halálom fájdalmától. Látod a nyugalmat, a megbékélést, mindent látsz. Már tudod, hogy nem félek, és már tudod, hogy neked nem kell.

A felismerés hatására akaratlanul is halvány mosolyra húzódnak ajkaid. Ismersz, talán jobban, mint én magamat, pontosan tudod, milyen makacs vagyok. Tudod, hogy hinned kell nekem, hogy bíznod kell bennem, mert addig nem nyugszom. Nem akarsz egyedül lenni, nem akarsz elengedni, mégis nyugalom és büszkeség lesz úrrá rajtad. És én látom, hogy most már kész vagy, már nincs szükséged rám.

Izmaim elernyednek, légzésem még jobban lelassul. Fáradt vagyok, tudom, mindjárt örökre elalszom. „Boldog voltam veled” – suttogom utolsó erőmmel. Hangom rekedt, gyenge, alig hallható, de ezt az egyet még a tudtodra kellett adnom. Tudnod kell, mennyire hálás vagyok minden egyes percért, amit veled tölthettem. Az életem veled lett teljes. Te adtál erőt, tőlem lettem ez a lány. Talán furcsán hangzik, de az életemet köszönhetem Neked.

Nem mondhatok többet, képtelen vagyok tovább küzdeni, de már nem is akarok. Lassan lezáródik a szemem, már nem tudom nyitva tartani. Az utolsó, elmosódott kép, amit még e világról magammal viszek, a te gyönyörű tekinteted.