Megint elhavazódtam egy kicsit mostanában, de nem felejtettem ám el az ígéretemet! :) Íme itt lenne az első novellám, ami valóban a legkorábban íródott. Nyilván a végkifejletet elszámítva, a történet igaz. Velem történt. Többek között erre gondoltam, mikor azt mondtam, némelyik gyerekesnek tűnhet majd. De már nem bánom :) Hamarosan érkezem a következővel!
Ó, és ha valakit, érdekel a történet folytatása, mármint, hogy mi lett azóta a két főszereplő fiúval - merthogy mindkettővel tartom a kapcsolatot -, szívesen elmesélem, de inkább csak privát formában. De nyugodtan írjatok :)
*.*.*
Szívbe zárt emlékek
Egyedül álltam a szikla peremén. Már órákkal
ezelőtt besötétedett, csupán egy a közelben pislákoló utcai lámpa biztosított még
némi fényt. Szemem vörös és duzzadt volt a sok sírástól, de már elapadtak a
könnyeim. A gombóc ugyan még mindig ott volt a torkomban, alig kaptam levegőt
tőle, de már csak magamban, hangtalanul zokogtam.
Hosszan bámultam
lefelé a mélységbe, újra és újra eldöntöttem, hogy ez az utolsó lépés, de végül
mindig megtorpantam. Egyszerűen csak képtelen voltam leugrani. Nem a félelem
tartott vissza, de még csak nem is a család. Csupán egyetlen ember miatt
haboztam még mindig. Mert valahányszor a mélybe vetettem volna magam, az Ő arcát
láttam magam előtt. Tudtam, annak ellenére, hogy most látni sem akar,
belerokkanna, ha megölném magam. Nem akartam, hogy fájjon neki, nem jobban,
mint ahogyan most fáj. A fenébe is, hiszen barátok voltunk…! Ismertem, talán
jobban, mint ő saját magát. Én tudtam, ha egyszer rájön, mit is érez valójában,
elmenekül, mégis jobban fájt és sokkolóbban hatott, mint eddig bármi az
életben.
Már napok teltek el, de azóta nem aludtam egyetlen
percet sem. Képtelen voltam. Valahányszor lehunytam a szemem, magam előtt
láttam tengerkék tekintetében a fájdalmat, mikor azt mondta, felejtsük el
egymást, felejtsük el, hogy ez valaha is megtörtént. Tudtam, hogy szenved,
tudtam, hogy csak a bűntudat mondatja ezt vele, mégis képtelen voltam
megszólalni. Elfogadtam a döntését, nem ellenkeztem. Azt hiszem, talán
megijedtem. Sosem láttam még akkora dühöt a szemében önmaga iránt, mint akkor. Akkor, mikor bevallotta, több
vagyok neki, mint egy barát. Több, mint ahogy azt éveken át állította. Soha nem
akartam még annyira kárt tenni magamban, mint akkor éjjel, és soha annyira nem
féltem még attól, hogy Ő kárt tesz magában.
Éjszakánként
többnyire álmatlanul forgolódtam. Képtelen voltam kiverni a fejemből a kerti
vaskapu csattanását, mikor bevágta maga mögött. Nagyon féltem, hogy akkor látom
utoljára, mégsem mertem utána menni. A rettegés megbénított, a lábam egyszerűen
nem mozdult. Csak álltam a teraszon, és reszketve bámultam elhaladó alakját.
Tudtam, felesleges lenne bármit is mondanom, nem hallgatna meg, még csak rám sem
bírna nézni. Tudtam, mit érez. Tudtam, hogy nem az fáj neki, hogy átverte
önmagát, vagy engem, vagy az egész világot, hanem hogy átverte a legjobb
barátját. Pontosan tudtam, mert én is ezt éreztem. Nem mehettem utána, mert
önmagának kellett megbocsátania. Még akkor is, ha magamnak sosem tudtam.
Ahogy a sziklán álltam, fejemben újra és újra
végigpergett történetünk rövid kisfilmje. Fülemben csengett félénk hangja,
mikor az első csókunk után megkérdezte, most mégis mihez kezdjünk. Pontosan
emlékeztem a félelemre, amit én magam is éreztem, de lépnem kellett. Nem
várhattam rá örökké… Csak megszorítottam hideg, remegő kezét, és halk hangon
csak ennyit mondtam: „tudod, hogy én mit akarok”. Tudta. Tudom, hogy tudta… Nem válaszolt azonnal, némán, szinte
kétségbeesetten szorítva a másik kezét, sétáltunk fel a teraszara. Megállt a
lépcső tetején, és csak lehajtott fejjel bámulta a földet. Én pedig vártam,
hiszen én már döntöttem, most rajta volt a sor…
Mindkettőnk
rettenetes bűntudatának oka alig egy méterre állt tőlünk, a terasz másik végén,
én pedig egyszerűen nem mertem odanézni. Éreztem magamon fájdalmas tekintetét,
de képtelen volna a szemébe nézni. Újra és újra úrrá lett rajtam a gyűlölet
önmagam iránt. Hogy tehetem ezt…? Mégis hogy vagyok erre képes…? Az Ő hangja
rántott vissza a valóságba. „Hagyjuk abba” – hallottam meg rekedt suttogását
magam mellől. Hirtelen fel sem fogtam a szavak jelentését, vagy talán nem
akartam felfogni, csak bámultam mereven a sötétségbe. El kellett telnie egy pár
percnek, hogy értelmezni tudjam a hallottakat. Hátrébb léptem egy lépést,
fennakadt, döbbent szemmel bámultam az arcát, és kerestem egy jelet, hogy
komolyan gondolja. Én lepődtem meg a legjobban, mikor egy apró bólintással
tudtomra adta, hogy tényleg ezt akarja. Buta voltam, hittem Neki. Némán levettem
magamról pulóverét, szó nélkül a vállára terítettem, mintegy búcsúzóul lágy
puszit leheltem az arcára, és besétáltam az épületbe. Egyedül – a szememben
gyülekező könnyekkel és az érzéssel, hogy a torkom körül lévő kötél szépen
lassan megfojt – próbáltam meg álomba sírni magamat.
Összeszedve minden erőm, tettem egy tétova lépést a
perem felé, de szinte azonnal meg is kellett torpannom.
- Le ne merj ugrani! – Nem mertem megfordulni,
féltem, hogy ez a hang csak a képzeletemben létezik. Csupán az agyam fáradt és
gonosz tréfája. – Ha megteszed, megyek
utánad – hallottam egyre közelebbről. Centiről centire vált egyre valósabbá
minden. – Nem érek én ennyit… – próbált viccelni, de én hallottam, hogy valójában
fél, hogy félt engem.
- Akkor mondd, hogy nem futsz el újra – suttogtam
magam elé a semmibe. Hangom rekedt volt, Ő mégis értette.
- Nem megyek sehova – fonta karjait a derekam köré.
Éreztem, hogy remeg, hogy éppen úgy remeg, mint én. – Kérlek, nagyon kérlek, ne
csinálj butaságot. Ne kelljen attól félnem, hogy feladod – súgta halkan a
fülembe, majd ajkaival lágyan végigszántott a nyakamon. Lábaim megrogytak, ha
nem tart erősen, összeesetem volna. Egy erőteljes mozdulattal maga felé
fordított, és sokáig csak nézte fakó szemeimet, melyekbe lassan visszatért az
élet. Ő is tudta, és én is tudtam jól, hogy csak perceken múlt minden. Ha csak
néhány perccel később érkezik…
Arca kínzó lassúsággal közeledett az enyémhez,
szinte nem is tűnt valóságosnak. Olyan hihetetlen volt az egész, hogy kénytelen
voltam győzködni magam arról, hogy nem álmodom, hogy ez tényleg, tényleg velem történik. Már csak pár
milliméter volt köztünk a távolság, mikor megállt. Keresett valamit az arcomon,
fürkészte zöldes szemeimet, és nem mozdult. Talán az engedélyre várt, talán
csak az akarta, én tegyem meg az utolsó lépést, azonban én nem vártam meg, hogy
meggondolja magát, lábujjhegyre emelkedtem, ajkaimat pedig hideg szájára
tapasztottam.
Hirtelen
nyugodtam meg. A rettegés, a bűntudat, minden elmúlt egy fél pillanat alatt.
Ahogy a karjaiban tartott, mindent elfelejtettem. Megfeledkeztem róla, hogy
megbántottam az egyik legfontosabb embert az életemben, elfelejtettem, hogy
bármi más is létezik a világon kettőnkön kívül. Abban a percben csakis Ő
létezett… Úgy éreztem, végre minden a helyére került.
Azóta eltelt két hónap, és én megint itt vagyok.
Állok a szikla peremén, ám ezúttal már nincs, ami visszatartson. A világ apró darabjaira
hullott körülöttem, mikor egy vállrándítással elintézte mindazt, ami köztünk
történt. Mindazok után, amit együtt átmentünk, még a szemembe sem nézett, úgy
közölte velem, hogy vége. Esküszöm, nem haragszom, azt hiszem, Rá nem is
tudnék, nem vagyok dühös sem. Csak piszkosul fáj.
Akik néhány hete még azt mondták, megértik, miért
döntöttem Mellette, és nem ítélnek el, most összesúgnak a hátam mögött, azt
mondják, egy kurva vagyok. De nekem nincs szükségem ítéletekre, épp eléggé
haragszom magamra ezek nélkül is. Hiszen bűntudatom mit sem enyhült az elmúlt
hónapban, csupán volt mellettem valaki, aki miatt megpróbáltam elviselni. Úgy
éreztem, bármit mondhatnak rám, bárki ellenem fordulhat, bárki sarat dobálhat
rám, amíg Ő velem van, mindent túlélek. De egy pillanat alatt tűnt el a semmiben,
és bár sokan állnak mellettem, mégis olyan egyedül vagyok, mint még soha azelőtt.
Olyan nagyon
hülyének érzem magam… Átvert, csak játszott velem, én pedig voltam annyira
naiv, hogy bedőljek Neki. Beleszerettem anélkül, hogy bármi különöset is tett
volna, beleszerettem alig pár nap alatt, beleszerettem minden feltétel nélkül.
De hát miért is szabtam volna feltételeket, mikor azt mondta, szeret, mikor még
egy héttel ezelőtt is boldogok voltunk…? Soha semmi nem fájt még annyira, mint
az Ő viselkedése. Az az elutasítás és közöny, amit a szemében láttam két napon
keresztül darabokra zúzott bennem mindent.
Elérte vele, hogy végül mégis feladjam…
Lábaim maguktól mozdulnak a perem felé. Nem
gondolok arra, mit hagyok magam mögött, mit adok fel pusztán egyetlen ember
miatt. Nem gondolok semmire, csak az jár a fejemben, hogy most örökre
megszabadulhatok minden fájdalomtól és minden kíntól, ami lassan belülről mar
szét. Világ életemben tériszonyom volt, ám most még ez sem érdekel. Egyetlen
cél lebeg a szemem előtt: a menekülés. Ezúttal nem jelenik meg senki a hátam
mögött, senki nem állít meg. Nem szólal meg az a bizonyos hang a fejemben, nem
késztet meghátrálásra a félelem. Lábam alól lassan elfogy a szilárd talaj, és
csak zuhanok a mélységbe.
Eltűnik a
félelem, a fájdalom, végre eltűnik a gombóc a torkomból. Kitisztul a fejem. Megkönnyebbülök.
Elmúlik minden. Egyszerűen csak véget ér…
2010.
nyár-ősz
