Sorry

Azt hiszem, kezdek elképesztően unalmassá válni, mivel most már szinte minden bejegyzésemet úgy kezdem, hogy sajnálom. De tényleg így van. A helyzet az, hogy a novella negyedik része valóban készen volt már két hete is, de azóta álmodtam egy vadonatúj befejezést, és ezt is meg akarom valósítani, hogy aztán kitaláljam, melyiket teszem fel. A héten ez mindenképp meg fog történni. A bejegyzés végén pedig egy előzetest hozok az új változatból. De szeretném felhívni a figyelmet rá, hogy még nem biztos, hogy ez kerül fel.

Viszont ezennel a szavazást lezárom. Köszönöm a szavazatokat mindenkinek! Tényleg lenyűgözött, mennyien és mennyiszer voksoltatok. Ahogy azt láthatjátok, a győztes a Way Back Into Life lett, így a novella után ebből következik a friss.

Ezen a blogon pedig hamarosan érkezik az első Top5 bejegyzés, ami valószínűleg a Top5 sorozat lesz. Remélem, várjátok! :) A héten fel szeretném tölteni ezt is, de én annyira sok sorozatot nézek, hogy nagyon nehéz leszűkíteni. Azt viszont már most tudom, hogy lesznek olyan témakörök, ahol biztosan csalok kicsit és megosztott helyezéseket hirdetek!

És akkor a végére, íme az előzetes. Jó olvasást hozzá! :)

- Hová megyünk? – kérdezősködök tovább annak ellenére, hogy immár három alkalommal hagyta Garrett tökéletesen figyelmen kívül a kérdésemet. Csak fogja a kezemet és sétál tovább céltudatosan.

Borzasztó kényelmetlenül érezem magam. Rajtam van egy fekete ruha, melyet ő választott nekem délután, és ennek megfelelően viszonylag kevés bőrfelületet takar, ráadásul ez a cipő borzasztóan nyomja a lábamat.

- Kérlek, mondj már valamit! – Könyörgő szemekkel pislogok rá, mint régen oly sokszor, de úgy tűnik, már rég elszállt a varázsom. Semmiféle hatást nem sikerült kiváltanom belőle. Ennek ellenére én percekig folytatom, míg Garrett kétségbeesetten igyekszik nem rám nézni.

- Jó, itt vagyunk, csak hagyd már abba! – szólal meg végül egy menő belvárosi klub előtt állva.

Értetlenül emelem tekintetem Garrettre. Életemben egyszer voltam ebben a klubban, és ezt ő is nagyon jól tudja. Ez az a hely, ahol utoljára találkoztunk. A hely, ahova a barátnőjével érkezett, és minden reményemet és álmomat összetörte.

- Azt várom tőled, hogy őszinte legyél velem, miközben én sokáig hazudtam neked – mondja, én esküszöm, fogalmam sincs, miről beszél. – Ez az utolsó estéd Londonban. Ezt jól akartam lezárni. Azt szeretném, hogy erről a helyről szép emlékeid legyenek. Őszintén szeretném, ha kitörölhetném mindazt, ami történt, és mindent, amivel megbántottalak, de nem tudom. Csak ennyit tehetek.

- Mi lett azzal a lánnyal? – bukik ki belőlem a kérdés, bár nem akartam. Tudom, hogy erről beszél, tudom, hogy ezt akarja kitörölni, csak épp nem értem, miért tenné.

- Nem tudom. Alig ismertem. Nem is találkoztunk többet – feleli, én pedig már semmit nem értek.

Szösszenet a világ nagy dolgairól

Sziasztok!

Tudom, marha rég jelentkeztem már bárhol is, de szeretném, ha tudnátok, hogy minden látszat ellenére még itt vagyok és élek, és így, túl az utolsó vizsgámon és az Aranylabda díjátadón, vadonatúj jogsimmal a kezemben - éljen!!! :) -, gondoltam, épp itt az ideje előkerülni.

Nos, kezdjük azzal, amiről már mindenki írt, csak én nem, de több emberrel is beszéltem róla. Az Aranylabda. Egyet is értek, meg nem is. Jupp Heynckes abszolút megérdemelten lett az év edzője. Nála többet senki nem tett az évben, erről nem is lehet vitát nyitni. De annak ellenére, hogy ős-bayernes vagyok, nem biztos, hogy Ribérynek adtam volna a díjat. Ennek oka pedig egyszerű: nem vagyok benne biztos, hogy a Bayern jelenlegi keretében ő a legstabilabb és legjobb játékos, még akkor sem, ha ezzel a mondatommal egy világgal fordulok szembe. Azt viszont ki merem jelenteni, hogy Ronaldo a Real legjobbja, ahogy azt is, hogy Messi a Barcelonáé - már ha nem sérült meg nem hagyja el magát úgy, mint mondjuk ebben az évben tette. De bárki bármit mond, én nem adtam volna Messinek a 2. helyet, ahogy Iniestának sem a 4.-et. Xavi és Iniesta pedig egyáltalán nem kerültek volna be az év csapatába. Schweinsteigert és Özilt például szívesen láttam volna a helyükön...
Az én elképelésemhez sokkal közelebb áll az UEFA honlapján közzétett év csapata. Ha valaki ezt nem látta volna: http://en.toty.uefa.com/ . Véleményeket várok a témában :) Érdekel, hogy ki mit gondol az Aranylabdáról vagy az UEFA év csapatáról!!

Nem tudom, kit mennyire érdekel - valószínűleg senkit semennyire :D - de úgy érzem, egy kicsit beszélnem kell magamról is, ha már így eltűntem. Alig volt szabadidőm mostanában, de furcsa mód mégsem csináltam semmi különöset. De terveim azok vannak :) Februárban például elkezdek egy jelnyelv tanfolyamot. Régóta terveztem, hogy tanulok ilyesmit, nagyon vonz, bár tudom, hogy nagyon nehéz és évekbe telik rendesen elsajátítani - akárcsak bármelyik másik idegen nyelvet. De alapszintig mindenképp szeretnék eljutni év végéig :) Kíváncsi vagyok, mennyire fog ez sikerülni, nem tűnik lehetetlen próbálkozásnak. Főként, hogy most "csak" egy egyetemet fogok végezni a félévben, így kicsit sokkal több időm lesz.
Közben pedig, hogy lekössem magam 2. félév kezdetéig, elkezdek jövő héten korrepetálni egy srácot matekból és informatikából. A volt gimimbe jár, most 11. osztályos, és mivel még visszajárok táboroztatni, ismerjük egymást egy ideje. Mostanában rengeteget hiányzott a suliból, úgyhogy segítek neki behozni a lemaradást. Ráadásul ugyanoda készül egyetemre, ahova én járok, úgyhogy tudok neki tanácsokat adni.

De írok is közben, még ha nagyon lassan is haladok. A Time to Change 3. része már majdnem kész, csak átnézésre vár, de ezt holnapra halasztom. Szombatig viszont biztosan felkerül a blogomra. Nem vagyok benne biztos, hogy mindenkinek tetszeni fog, de annyiszor írtam már át és írtam meg újra, hogy szerintem ez most már a végleges verzió lesz. A bejegyzés végén egy rövid részletet olvashattok belőle. A másik blogomra pedig valószínűleg ki fogok tenni még ma vagy holnap egy szavazást arról, hogy ki melyik történetemet olvasná utána szívesen, mert az a furcsa helyzet állt elő, hogy kivételesen mindhármat tudnám folytatni :)

Egyébként néz valaki kézilabda EB-t? Napok óta másról sem tudok beszélni, úgyhogy kihagyhatatlan. Ezek a srácok egyszerűen specializálódtak a döntetlenre. Sőt, az emberhátrányban befejezett, éppen hogy döntetlen meccsekre. Csak egy a baj vele: nekem most már lassan minden meccs utolsó percére állandósul a 200-as vérnyomás :) Ha így folytatják a fiúk, megduplázhatom a gyógyszerem adagját... :D Ma is a végén már hallottam a saját szívverésemet. Kikészítenek!! Nem kéne ennyire kicentizni azért. Tudom, könnyen beszélek a TV előtt ülve... :)

Ó, és persze a legjobbakat kihagytam. A nővérem kint dolgozott Németországban egy ideig, és miért is ne ment volna el az Oktoberfestre Münchenbe... Nélkülem. Khm, khm... De kárpótlásképp beszabadult a Bayern Fan Shopba is, és kaptam karácsonyra egy kötött sapkát és egy mezt! :):)
A másikat pedig még én magam sem hiszem el egészen. Szerintem majd csak ott helyben fogok rájönni, hogy igaz-e vagy sem. Még érettségikor a szüleim megígérték, hogy ajándékként egyszer elvisznek Münchenbe egy Bayern meccsre. Azóta persze teljesen elfelejtődött, ráadásul voltam Győrben, mikor itt voltak, így azt gondoltam, ezzel le is tudták a dolgot. Erre néhány napja anya mondta, hogy néztek meccseket, és ami jó időpontban lennem az a áprilisi Bayern-Dortmund, és már utána is néztek a jegyeknek :):)

Ennyi lettem volna mára, hamarosan jelentkezem :) Íme az előzetes:

Fernando az ágyán ül, éppen a telefonját nyomkodja. Valószínűleg játszik. Mert ő egész nap játszik. Esküszöm, rosszabb, mint egy kisgyerek. Még a lánya is hasznosabban tölti a szabadfoglalkozást az óvodában, mint ő…

Alig beszéltünk azóta. Mikor kijött a kávézóból, egyetlen szó nélkül beszállt a kocsiba, és visszajöttünk a szállodába. Hagyta, hogy útközben kisírjam magam, nem mondott vagy kérdezett semmit, és ez nekem így tökéletesen meg is felelt. És a szobába érve is csak gyorsan közöltem vele, hogy lezuhanyozom, és már el is tűntem. Nem volt kedvem beszélgetni. Semmi szükségem nem volt rá, hogy elmondja, mit érez, vagy én elmondjam neki. Változtat az bármin is? Nem, Vicky ugyanúgy elküld, és ugyanúgy levegőnek néz akkor is, ha megteszem.

Ahogy Nando észreveszi, hogy végeztem, leteszi a telefonját maga mellé és rám emeli jellegzetesen barna szemeit. Arca meglepett, nekem pedig olyannyira máshol jár az eszem, hogy másodpercekbe telik felfognom, hogy döbbenete valószínűleg annak köszönhető, hogy még mindig törülközőben állok alig egy méterre tőle. Gyorsan összeszedek néhány ruhát, és fülig vörösödve sietek vissza a fürdőszobába. A szívem őrült gyorsan ver, levegőt is alig kapok. Tudom, Istenem, pontosan tudom hogy nem kéne ezt éreznem. Egyáltalán nem….

Csak érjünk haza Londonba…! Akkor elfelejthetem végre ezt az egész hétvégét, és csinálhatok megint úgy, mintha a húgom halott lenne, Fernando pedig nem egy városban élne velem. Talán gyáva vagyok, hogy ezt gondolom. De még mindig jobb, mint az igazság.

Mikor következő alkalommal – immár felöltözve – lépek be a helyiségbe, Fernando éppen egy üvegből, melyet valószínűleg a mini bárból vett elő, tölt whiskyt két pohárba. Nem kérdezi kérek-e, csupán a kezembe nyomja az egyiket.

- Ezt idd meg! – adja ki az utasítást. – Hidd el, jót fog tenni.

Nem vagyok egészen biztos abban, hogy igaza van, mindenesetre számhoz emelve a poharat, egy kortyra legurítom a tartalmát. Nyelőcsövem ég az alkohol után, azt hiszem, az arcom is eltorzul, mégis piszok jól esik a tudat, hogy ha ezt még néhányszor megismétlem, nem fog így fájni.

- Még egy? – kérdezi Fernando, de meg sem várva a választ már tölti is a következőt nekem és magának is.

Nem tudom, mit tervez, de ha le akar itatni, nagyon jó úton jár.

Only one word: tired.

Ezúttal kicsit jobb hangulatban, de lényegesen fáradtabban ülök neki, hogy egy kicsit az életemről
"meséljek". Rossz kedvemnek és borzasztó alváshiányomnak alapvetően - a korábban felsoroltakon kívül - fő oka az iskola. Az elmúlt két hétben összesen írtam 11 zh-t, jövő héten írok újabb 5-öt, utána pedig még 4-et. Azt hiszem, mondanom sem kell, mennyi tanulást igényel (vagy igényelne) mindez. Esküszöm, már kapcsolásokkal, programozással, számítógép alkatrészekkel és differenciál egyenletekkel fekszem és kelek, és nagyjából kávén élek. Tegnap már annyira szétesve éreztem magam, hogy fél délelőtt pityeregtem. De már nem bánom, igazán jót tett. Esküszöm, jobban érzem magam, kiadtam magamból nagyon sok mindent. Csak a páromat sajnálom, hogy végig kellett hallgatnia.

Ennek ellenére próbálok írni. Pontosabban írok. Vagy legalábbis folyton agyalok valamin. Utazás közben - villamoson, buszon - sokat olvasok, így ennek köszönhetően újabb és újabb ötletek jutnak eszembe, két órám közti szünetekben pedig igyekszem ezeket le is jegyezni. Nem haladok valami gyorsan, a fejemben sokkal több minden van meg, mint papíron. De azért igyekszem.
A héten (vasárnap) szeretnék feltölteni egy novellát - Fernando főszerepléssel, ebből hoztam egy rövid részletet is :) A címe Time to Change lesz (bár azért a változtatás jogát fenntartom :)) De az I Hate és a Run Away soron következő részeivel is haladok, de ezek valószínűleg csak novemberben készülnek majd el.

Dühös vagyok a kislány szüleire. Felelőtlenek. Szerintem fogalmuk sincs róla, egy gyereknek mekkora szüksége van rájuk. Bele sem gondolnak, hogy a lányuknak ők jelentik a világ közepét, hogy számít rájuk, ők az egyetlenek, akikre mindig számít. Én nem voltam már kisgyerek, mikor anya és apa elhagytak, de emlékszem még, mennyire vártam napokig, sőt hónapokig, hogy egyszer csak felbukkannak. Nem hitem el, hogy meghaltak. Azt hittem, csak nyaralni mentek, és vissza fognak jönni. Tudom, ostoba gondolat egy tizenöt éves lánytól. De az ember logikát keres. Mindig és mindenben. Akkor is, ha valami egyáltalán nem logikus. Akkor is, ha valaminek nincs értelme.

Az óvoda ajtaja hirtelen kivágódik, és egy kapucnis férfi siet be rajta bőrig ázva. Annyira lekötötte gondolataimat a kislány és a múlt, hogy észre sem vettem, mikor kezdett esni.

Én ugyan nem látom az érkező férfi arcát, a kislány azonban felpattan a földről, és a babákkal vagy velem mit sem törődve, azonnal szalad felé. Szemei csillognak a boldogságtól, és ez egy pillanatra engem is mosolygásra késztet. De csak egy pillanatra. A következőben már én is feltápászkodom, és esélyt sem adva az idegennek a magyarázkodásra, azonnal nekiállok a sárga földig lehordani, amiért így megfeledkezett a saját gyerekéről.

- Örülnék, ha legközelebb szólna, ha késik, mert ez a szegény kislány… - Bár dühös nem szállt el, nem tudom befejezni a mondatot. A férfi letéve kislányát a földre, leveszi fejéről a kapucnit, rám emeli tekintetét, én pedig lefagyok. Azt hiszem, még a szám is tátva marad döbbenetemben.

- Elnézést, hölgyem. Többé nem fordul elő. Többnyire a feleségem jön érte, ez kivételes eset volt – magyarázza angolul, azonban mikor nem kap választ, csupán egymástól elvált ajkakat, és hitetlen tekintetet, inkább máshogy folytatja. Nagyképűen. Már nem egyszerű apa, aki magyarázkodni kényszerül egy óvónő előtt. Most már sokkal inkább népszerű focista hatását kelti.  – Bemutatkoznék, de maga nyilvánvalóan tudja, ki vagyok.

- Istenem, semmit nem változtál – nevetek fel kínomban, és észre sem veszem, hogy nem ugyanazon a nyelven szólok hozzá, mint ő hozzám.