"meséljek". Rossz kedvemnek és borzasztó alváshiányomnak alapvetően - a korábban felsoroltakon kívül - fő oka az iskola. Az elmúlt két hétben összesen írtam 11 zh-t, jövő héten írok újabb 5-öt, utána pedig még 4-et. Azt hiszem, mondanom sem kell, mennyi tanulást igényel (vagy igényelne) mindez. Esküszöm, már kapcsolásokkal, programozással, számítógép alkatrészekkel és differenciál egyenletekkel fekszem és kelek, és nagyjából kávén élek. Tegnap már annyira szétesve éreztem magam, hogy fél délelőtt pityeregtem. De már nem bánom, igazán jót tett. Esküszöm, jobban érzem magam, kiadtam magamból nagyon sok mindent. Csak a páromat sajnálom, hogy végig kellett hallgatnia.
Ennek ellenére próbálok írni. Pontosabban írok. Vagy legalábbis folyton agyalok valamin. Utazás közben - villamoson, buszon - sokat olvasok, így ennek köszönhetően újabb és újabb ötletek jutnak eszembe, két órám közti szünetekben pedig igyekszem ezeket le is jegyezni. Nem haladok valami gyorsan, a fejemben sokkal több minden van meg, mint papíron. De azért igyekszem.
A héten (vasárnap) szeretnék feltölteni egy novellát - Fernando főszerepléssel, ebből hoztam egy rövid részletet is :) A címe Time to Change lesz (bár azért a változtatás jogát fenntartom :)) De az I Hate és a Run Away soron következő részeivel is haladok, de ezek valószínűleg csak novemberben készülnek majd el.
Dühös vagyok a kislány szüleire. Felelőtlenek.
Szerintem fogalmuk sincs róla, egy gyereknek mekkora szüksége van rájuk. Bele
sem gondolnak, hogy a lányuknak ők jelentik a világ közepét, hogy számít rájuk,
ők az egyetlenek, akikre mindig számít. Én nem voltam már kisgyerek, mikor anya
és apa elhagytak, de emlékszem még, mennyire vártam napokig, sőt hónapokig,
hogy egyszer csak felbukkannak. Nem hitem el, hogy meghaltak. Azt hittem, csak
nyaralni mentek, és vissza fognak jönni. Tudom, ostoba gondolat egy tizenöt
éves lánytól. De az ember logikát keres. Mindig és mindenben. Akkor is, ha
valami egyáltalán nem logikus. Akkor is, ha valaminek nincs értelme.
Az óvoda ajtaja hirtelen kivágódik, és egy kapucnis
férfi siet be rajta bőrig ázva. Annyira lekötötte gondolataimat a kislány és a
múlt, hogy észre sem vettem, mikor kezdett esni.
Én ugyan nem látom az érkező férfi arcát, a kislány
azonban felpattan a földről, és a babákkal vagy velem mit sem törődve, azonnal
szalad felé. Szemei csillognak a boldogságtól, és ez egy pillanatra engem is
mosolygásra késztet. De csak egy pillanatra. A következőben már én is
feltápászkodom, és esélyt sem adva az idegennek a magyarázkodásra, azonnal
nekiállok a sárga földig lehordani, amiért így megfeledkezett a saját gyerekéről.
- Örülnék, ha legközelebb szólna, ha késik, mert ez
a szegény kislány… - Bár dühös nem szállt el, nem tudom befejezni a mondatot. A
férfi letéve kislányát a földre, leveszi fejéről a kapucnit, rám emeli
tekintetét, én pedig lefagyok. Azt hiszem, még a szám is tátva marad
döbbenetemben.
- Elnézést, hölgyem. Többé nem fordul elő.
Többnyire a feleségem jön érte, ez kivételes eset volt – magyarázza angolul,
azonban mikor nem kap választ, csupán egymástól elvált ajkakat, és hitetlen
tekintetet, inkább máshogy folytatja. Nagyképűen. Már nem egyszerű apa, aki
magyarázkodni kényszerül egy óvónő előtt. Most már sokkal inkább népszerű focista
hatását kelti. – Bemutatkoznék, de maga nyilvánvalóan
tudja, ki vagyok.
- Istenem, semmit nem változtál – nevetek fel
kínomban, és észre sem veszem, hogy nem ugyanazon a nyelven szólok hozzá, mint
ő hozzám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése