Életérzés

There's a whole lot of things that I will forgive
But I just can't take a liar
I was by your side 'til the very end
'til you pushed me in the fire

I'm done. So done.

Osztálytárs. Barátság. Első szerelem. Kalandok. Bulik. Nevetés. Kapcsolat. Lelki támasz. Közös nyaralás. Baleset. Kórház. Kedvesség. Alkohol. Ostobaság. Szakítás. Fájdalom. Kitartás. Szalagavató. Érettségi. Hiány. Megbántás. Bűntudat. Megbántódás. Harag. Eltávolodás. Egyetem. Új szerelmek. Szakítások. Támogatás. Barátság. Egymáshoz tartozás. Lelki társ. Legjobb barát. Újrakezdés. Bizalom. Együtt. Szerelem. Boldogság. Örökké. Jövő. Álmodozás. Gondoskodás. Hit. Önfeláldozás. Megrekedt élet. Gyerekesség. Hibák. Terv nélkül. Szakadék. Szakítás. Vagy mégsem. Se veled, se nélküled. Kitartás. Várakozás. Bizakodás. Árulás. Átverés. Kegyetlenség. Szembesülés. Fájdalom. Sírás. Összetört szív. Összeroppanás. Tanulság. Soha többé bizalom. Soha többé barátság. Vége. Annyira vége...

Sweet Dreams

Igen, ez az én ágyam :)) És imádom! <3

2014-ben először...

A moly.hu oldalnak és Izoldának köszönhetően idén immár másodszor gondolkodtam el azon így év végén, hogy vajon mit is csináltam ebben az évben életemben először, és úgy döntöttem, ezt a listát ezúttal meg is osztom Veletek :) Természetesen kommentben, saját blogbejegyzésben vagy bármilyen más formában szívesen olvasnám a Ti listátokat is!

2014-ben először...

... vezettem Trabantot
... váltottam sebességet a kormány mögött
... főztem tíz emberre több napig
... vezettem nem rokon autóját
... kerestem geoládákat
... szúrtam magamba injekciót (nem is volt olyan borzasztó!)
... voltam pszichológusnál
... robbantam le kocsival
... voltam MR vizsgálaton
... dolgoztam
... szólt hangszóróból, amit énekeltem
... voltam benne Top15-ben Schönherz Qpán
... kezdtem TRX és Hot iron edzésre járni
... fordultam ki magamból pasi miatt
... tartottam korrepetálást
... játszottam táncszőnyeges játékkal
... voltam "felnőtt kísérő" egy táborban
... nem voltam tisztában az érzéseimmel
... voltam könyvhéten és könyvfesztiválon
... mondtam el orvosnak latinul, melyik csontom és ízületem fáj
... jártam rendszeresen röpizni
... sírtam nyilvános helyen (legalábbis amire így kapásból emlékszem)
... láttam pókszázlábút
... főztem bográcsban
... másztam falat
... szereltem szét és raktam össze szekrénysort
... szakadt le a műkörmöm
... volt rögzítve a kezem tape-pel
... váltottam egy év alatt többször hajszínt

Houdini

Harry Houdini híres volt arról, hogy úgy tudott eltűnni a közönség szeme elől, hogy senki nem tudta megmondani, hová lett. Nos, azt hiszem, valahogy én is így tettem az utóbbi, igencsak hosszú időben. Őszintén sajnálom, de szeretném, ha egy kicsit megértenétek. Kellett egy kis pihenő, kellett, hogy egy kicsit rendbe tegyem a saját életemet, érzéseimet, csak utána foglalkozhatok bármi mással. Nagyon mélyen voltam, talán a padló alatt is, és onnan bizony tényleg nagyon nehéz feltápászkodni és visszamászni. Nem is ment volna egyedül, de szerencsére volt segítségem, és most végre úgy érzem, megint jó úton járok, sikerült ismét egyenesbe kerülnöm. Bár a magánéletemben és a családomban még mindig vannak problémák, legalább az iskolával sikerült dűlőre jutnom, letettem a voksom a pszichológia mellett - ezzel persze az informatikát egy időre háttérbe szorítva - és ez végre jól megy! :)

Ennek örömére kicsit előre hozva az újévet, fogadalmat teszek  Nektek: fogadom, hogy nem tűnök el újra szó nélkül :) Mint azt észrevehettétek - már, ha jár még arra bárki is - a történetes oldalamat elkezdtem kicsit átalakítani. Még nincs kész, tegnap este ennyire volt energiám, de igyekszem befejezni, hamarosan pedig érkezek is az egyik történetem - tippelhettek, melyik, kíváncsian várom :P - folytatásával, erre a blogra pedig egy bejegyzéssel, amiben tisztázom, melyik sztorinak mi lesz a sorsa. Ezen kívül persze az olvasási elmaradásaimat is igyekszem vizsgaidőszakban pótolni, úgyhogy senki ne lepődjön meg, ha egy régebbi bejegyzésére kap tőlem kommentet! :)

Plans

Bár nincsen újév, hogy fogadalmakat tegyek, de rájöttem valamire mostanában. Igen, foghatom a sulira vagy a munkára, hogy nem írok, de egyik sem lenne igazán helytálló. Igenis kéne, hogy legyen időm mindenre, de sajnos hajlamos vagyok arra, hogy munkából vagy egyetemről hazaérve kidőljek egy filmmel minden más helyett. Aztán a tanulás persze feltorlódik, és tényleg nem lesz időm a végén... Többnyire úgy járok, hogy hacsak nem írom le jól látható helyre, hacsak valaki nem piszkál azzal, hogy de igenis írjak, igenis erőltessem az agyamat a történeteimmel, nem teszem. Ez sajnos nálam már csak így szokott lenni. De remélem, ezzel a bejegyzéssel egyértelművé tudom tenni, hogy változtatni szeretnék! Úgyhogy új rendszert vezetek be.

 Bizonyos időközönként pontokba szedem, mik a terveim a következő időszakra. Ezt oldalt, a Plans felirat alatt meg is fogjátok találni az időtartammal együtt. A jelenlegi az időtartammal együtt már ki is került (a sorrend nem számít). Ha pedig valamit teljesítettem, azt kihúzom. (Zárójelben megjegyzem, hogy várhatóan mindig kicsit több tervem lesz, mint amennyit emberileg teljesíteni tudok, de így legalább van motiváció :)) És ezzel együtt hivatalosan mindenkit felhatalmazok, hogy bármilyen formában - tehát e-mail, komment, facebook, chat - nyugodtan zaklasson, ha valamivel nagyon elcsúsztam vagy elmaradtam, de ő már nagyon várja.

Kérlek Titeket, hogy éljetek ezzel a lehetőséggel, mert nem veszem tolakodásnak és türelmetlenkedésnek, és ha nincsen időm egyáltalán, azt úgyis meg fogom mondani, ha viszont lenne időm, csak halogatom, akkor segít a dolog :)

Február

Üdv minden erre tévedő Olvasónak!

Nyilván valóan magyarázattal tartozom, és csak remélni tudom, hogy bár nem mondhatok el mindent, megértitek, miért nem jelentkeztem ilyen sokáig. Tehát így zajlott a február: egyik legjobb barátnőm szervezetében cisztákat találtak, később egy másik ismerősömnél rákot diagnosztizáltak, és már meg is kezdték a kezeléseket, egy harmadik pedig nagyon nagy bajba keveredett, ráadásul külföldön él, és nem jöhet haza, úgyhogy megy az ingázás a rokonoknál, én pedig igyekszem segíteni mindenkinek, ahol csak tudok. Mert azért valljuk be, mindhárman borzasztó nehéz időszakot élnek át, és nem érdemlik meg, hogy egyedül kelljen átvészelniük.

Így utólagos engedelmetekkel úgy döntöttem, a februárt kiveszem mintegy szabadságként, és jót tett. Kicsit feltöltődtem, és bár most is rengeteg a dolgom és a plusz, amit önként magamra vállalok sem segít sokat a helyzeten, de remélem, megértitek, hogy most elsősorban a barátaim mellett szeretnék állni!

Mint mondtam az elején, sok mindent nem mondhatok el, legalábbis ilyen nyilvánosan nem szeretném. Ha valakit érdekel, nyugodtam írhat privátban, amint tudok, válaszolni fogok. Így hát a frissítés, új részek tekintetében ígéretekbe nem bocsátkoznék, az biztos, hogy márciusban már itt leszek. Vasárnap (márc. 2.) szeretném feltenni a Top5 sorozatok listámat és a Time to Change 4. részét, ami egyben az utolsó is. Remélem, várjátok azért :)

Sajnálom a rengeteg kihagyást, és hogy ezúttal tényleg szó nélkül tűntem el. Ne haragudjatok! Remélem, nem fordul elő többet.

Szösszenet a világ nagy dolgairól

Sziasztok!

Tudom, marha rég jelentkeztem már bárhol is, de szeretném, ha tudnátok, hogy minden látszat ellenére még itt vagyok és élek, és így, túl az utolsó vizsgámon és az Aranylabda díjátadón, vadonatúj jogsimmal a kezemben - éljen!!! :) -, gondoltam, épp itt az ideje előkerülni.

Nos, kezdjük azzal, amiről már mindenki írt, csak én nem, de több emberrel is beszéltem róla. Az Aranylabda. Egyet is értek, meg nem is. Jupp Heynckes abszolút megérdemelten lett az év edzője. Nála többet senki nem tett az évben, erről nem is lehet vitát nyitni. De annak ellenére, hogy ős-bayernes vagyok, nem biztos, hogy Ribérynek adtam volna a díjat. Ennek oka pedig egyszerű: nem vagyok benne biztos, hogy a Bayern jelenlegi keretében ő a legstabilabb és legjobb játékos, még akkor sem, ha ezzel a mondatommal egy világgal fordulok szembe. Azt viszont ki merem jelenteni, hogy Ronaldo a Real legjobbja, ahogy azt is, hogy Messi a Barcelonáé - már ha nem sérült meg nem hagyja el magát úgy, mint mondjuk ebben az évben tette. De bárki bármit mond, én nem adtam volna Messinek a 2. helyet, ahogy Iniestának sem a 4.-et. Xavi és Iniesta pedig egyáltalán nem kerültek volna be az év csapatába. Schweinsteigert és Özilt például szívesen láttam volna a helyükön...
Az én elképelésemhez sokkal közelebb áll az UEFA honlapján közzétett év csapata. Ha valaki ezt nem látta volna: http://en.toty.uefa.com/ . Véleményeket várok a témában :) Érdekel, hogy ki mit gondol az Aranylabdáról vagy az UEFA év csapatáról!!

Nem tudom, kit mennyire érdekel - valószínűleg senkit semennyire :D - de úgy érzem, egy kicsit beszélnem kell magamról is, ha már így eltűntem. Alig volt szabadidőm mostanában, de furcsa mód mégsem csináltam semmi különöset. De terveim azok vannak :) Februárban például elkezdek egy jelnyelv tanfolyamot. Régóta terveztem, hogy tanulok ilyesmit, nagyon vonz, bár tudom, hogy nagyon nehéz és évekbe telik rendesen elsajátítani - akárcsak bármelyik másik idegen nyelvet. De alapszintig mindenképp szeretnék eljutni év végéig :) Kíváncsi vagyok, mennyire fog ez sikerülni, nem tűnik lehetetlen próbálkozásnak. Főként, hogy most "csak" egy egyetemet fogok végezni a félévben, így kicsit sokkal több időm lesz.
Közben pedig, hogy lekössem magam 2. félév kezdetéig, elkezdek jövő héten korrepetálni egy srácot matekból és informatikából. A volt gimimbe jár, most 11. osztályos, és mivel még visszajárok táboroztatni, ismerjük egymást egy ideje. Mostanában rengeteget hiányzott a suliból, úgyhogy segítek neki behozni a lemaradást. Ráadásul ugyanoda készül egyetemre, ahova én járok, úgyhogy tudok neki tanácsokat adni.

De írok is közben, még ha nagyon lassan is haladok. A Time to Change 3. része már majdnem kész, csak átnézésre vár, de ezt holnapra halasztom. Szombatig viszont biztosan felkerül a blogomra. Nem vagyok benne biztos, hogy mindenkinek tetszeni fog, de annyiszor írtam már át és írtam meg újra, hogy szerintem ez most már a végleges verzió lesz. A bejegyzés végén egy rövid részletet olvashattok belőle. A másik blogomra pedig valószínűleg ki fogok tenni még ma vagy holnap egy szavazást arról, hogy ki melyik történetemet olvasná utána szívesen, mert az a furcsa helyzet állt elő, hogy kivételesen mindhármat tudnám folytatni :)

Egyébként néz valaki kézilabda EB-t? Napok óta másról sem tudok beszélni, úgyhogy kihagyhatatlan. Ezek a srácok egyszerűen specializálódtak a döntetlenre. Sőt, az emberhátrányban befejezett, éppen hogy döntetlen meccsekre. Csak egy a baj vele: nekem most már lassan minden meccs utolsó percére állandósul a 200-as vérnyomás :) Ha így folytatják a fiúk, megduplázhatom a gyógyszerem adagját... :D Ma is a végén már hallottam a saját szívverésemet. Kikészítenek!! Nem kéne ennyire kicentizni azért. Tudom, könnyen beszélek a TV előtt ülve... :)

Ó, és persze a legjobbakat kihagytam. A nővérem kint dolgozott Németországban egy ideig, és miért is ne ment volna el az Oktoberfestre Münchenbe... Nélkülem. Khm, khm... De kárpótlásképp beszabadult a Bayern Fan Shopba is, és kaptam karácsonyra egy kötött sapkát és egy mezt! :):)
A másikat pedig még én magam sem hiszem el egészen. Szerintem majd csak ott helyben fogok rájönni, hogy igaz-e vagy sem. Még érettségikor a szüleim megígérték, hogy ajándékként egyszer elvisznek Münchenbe egy Bayern meccsre. Azóta persze teljesen elfelejtődött, ráadásul voltam Győrben, mikor itt voltak, így azt gondoltam, ezzel le is tudták a dolgot. Erre néhány napja anya mondta, hogy néztek meccseket, és ami jó időpontban lennem az a áprilisi Bayern-Dortmund, és már utána is néztek a jegyeknek :):)

Ennyi lettem volna mára, hamarosan jelentkezem :) Íme az előzetes:

Fernando az ágyán ül, éppen a telefonját nyomkodja. Valószínűleg játszik. Mert ő egész nap játszik. Esküszöm, rosszabb, mint egy kisgyerek. Még a lánya is hasznosabban tölti a szabadfoglalkozást az óvodában, mint ő…

Alig beszéltünk azóta. Mikor kijött a kávézóból, egyetlen szó nélkül beszállt a kocsiba, és visszajöttünk a szállodába. Hagyta, hogy útközben kisírjam magam, nem mondott vagy kérdezett semmit, és ez nekem így tökéletesen meg is felelt. És a szobába érve is csak gyorsan közöltem vele, hogy lezuhanyozom, és már el is tűntem. Nem volt kedvem beszélgetni. Semmi szükségem nem volt rá, hogy elmondja, mit érez, vagy én elmondjam neki. Változtat az bármin is? Nem, Vicky ugyanúgy elküld, és ugyanúgy levegőnek néz akkor is, ha megteszem.

Ahogy Nando észreveszi, hogy végeztem, leteszi a telefonját maga mellé és rám emeli jellegzetesen barna szemeit. Arca meglepett, nekem pedig olyannyira máshol jár az eszem, hogy másodpercekbe telik felfognom, hogy döbbenete valószínűleg annak köszönhető, hogy még mindig törülközőben állok alig egy méterre tőle. Gyorsan összeszedek néhány ruhát, és fülig vörösödve sietek vissza a fürdőszobába. A szívem őrült gyorsan ver, levegőt is alig kapok. Tudom, Istenem, pontosan tudom hogy nem kéne ezt éreznem. Egyáltalán nem….

Csak érjünk haza Londonba…! Akkor elfelejthetem végre ezt az egész hétvégét, és csinálhatok megint úgy, mintha a húgom halott lenne, Fernando pedig nem egy városban élne velem. Talán gyáva vagyok, hogy ezt gondolom. De még mindig jobb, mint az igazság.

Mikor következő alkalommal – immár felöltözve – lépek be a helyiségbe, Fernando éppen egy üvegből, melyet valószínűleg a mini bárból vett elő, tölt whiskyt két pohárba. Nem kérdezi kérek-e, csupán a kezembe nyomja az egyiket.

- Ezt idd meg! – adja ki az utasítást. – Hidd el, jót fog tenni.

Nem vagyok egészen biztos abban, hogy igaza van, mindenesetre számhoz emelve a poharat, egy kortyra legurítom a tartalmát. Nyelőcsövem ég az alkohol után, azt hiszem, az arcom is eltorzul, mégis piszok jól esik a tudat, hogy ha ezt még néhányszor megismétlem, nem fog így fájni.

- Még egy? – kérdezi Fernando, de meg sem várva a választ már tölti is a következőt nekem és magának is.

Nem tudom, mit tervez, de ha le akar itatni, nagyon jó úton jár.

Egy bejegyzés, amit soha nem akartam megírni

Az elmúlt néhány hétben, mint azt több ízben is kifejtettem, úgy éreztem, a hullámok összecsapnak a fejem felett. Most azonban már nem csak összecsapnak, de el is lepnek engem, és fuldoklom. Nem találom a helyem, nem találom a célom, és pocsékul érzem magam minden lehetséges szinten.

A hétvégémet táborozással/táboroztatással töltöttem, és rájöttem valamire. Valami nagyon fontosra. Egyedül vagyok. Mégpedig önszántamból. Mert nem hagyom, hogy az emberek megismerjenek, sőt, inkább megoldom mindenki más problémáját, segítek mindenkinek mindenben, csak hogy addig se kelljen magammal, a saját életemmel foglalkoznom.
Ott voltam hétvégén ezekkel a srácokkal, és jobban éreztem magam, mint az elmúlt pár hónapban összesen, de újra és újra beférkőzött a gondolat az agyamba, hogy bár a barátaimnak tartom őket, semmit nem tudnak rólam. Azt tudják, hogy engem éjjel fél háromkor is felhívhatnak, én ugrok, ha baj van (mert volt már erre is példa...), de igazából azt nem tudják, hogy én sosem kérnék tőlük hasonlót. Nem kérnék segítséget. Nem csak tőlük, senkitől sem. Félreértés ne essék, imádom őket. Egytől egyig. Idióták, de éppen annyira, amennyire kell, egy pillanatra sem lehet unatkozni mellettük. Megnevettetnek, meghallgatnak, hasonlítanak rám. De ennyi. Nagyon kevés ember van, akiket közel engedek magamhoz, kevesen vannak, akik ismerik az életemet, igazán ismernek engem.
Ezen akarok most változtatni. Így, három nap sírással a hátam mögött, úgy érzem, elég volt! Komolyan, most elég mindenből. Magamra vállalom az egész világ problémáit, és közben hagyom, hogy a sajátjaim mérföldekkel túlnőjenek rajtam... Szép kis pszichológus leszek...

Nominak néhány nappal ezelőtt már mondtam, hogy én napló helyett novellákat írok. Csakhogy ezeket soha nem mutatom meg senkinek, mert nagyon személyesek. Akkor azt mondtam, nem akarom, hogy ezeket bárki elolvassa, de azóta ezen nagyon sokat gondolkoztam, és úgy döntöttem, talán épp itt lenne az ideje, hogy megtudjátok, hogyan lettem az a lány, aki vagyok. Lesznek olyanok, amik gyerekesnek tűnnek, és valójában azok is, mert évekkel ezelőtt írtam, de akkor úgy éreztem, ez fontos, és ha akkor úgy éreztem, bizony az is volt.
Szóval ezekből a novellákból fogok feltölteni néhányat. Lesznek régebbiek, újabbak és egészen frissek (tegnap befejezettek) is. Addig is kérek egy kis türelmet, hogy összeszedjem magam.

Tipikus...

Természetesen most, hogy holnap két nagyon fontos zh-m is lesz, és tanulnom kéne, mint a gép (napok óta ezt is teszem), megszállta a fejemet egy új novella meg persze Sergio Ramos és az ő meg
nem született kisbabája, aki természetesen a fejemben már nagyon is él, és borzasztóan aranyos, és éppen olyan, mint az apja, és én imádom :D Tipikus. Mindig akkor van ennyi ötletem, ha nem kéne...
Szóval annyi, de annyi gondolatom van, amit nem tudok kiverni a fejemből, de le sem írhatom, mert akkor garantáltan megbukok holnap, azt pedig sajnos nem engedhetem meg magamnak. De nem kell aggódni, természetesen mielőtt ebbe komolyabban belefogok, befejezem a Time to Change-et, és frissítek mindhárom történetemből (kezdenek sokan lenni... :\). Egész jól állok velük, kivételesen mindegyiket tudom, hogyan akarom folytatni, úgyhogy most biztosan nem kell majd nagyon sokat várni.

Viszont jövő hét végén táboroztatok gyerekeket, úgyhogy biztosan nem lesz időm írni, de azért nagyon várom :) Mindig jól szokott sikerülni, csak azon lepődök meg, mikor nem mernek letegezni a hetedikesek :D Pedig ennyire nem vagyok ám ijesztő. Még akkor sem, ha a főszervező úgy mutat be, hogy garantáltam hallgassanak rám a későbbiekben.

Szóval sok a dolog, kevés az idő, és be is fejezem mielőtt itt ragadok bloggeren tanulás helyett :) Akinek kritikával/olvasásssal vagy mindkettővel lógok, ne aggódjon, hamarosan (mondjuk a holnapi nap után) pótlom! :) És a 30 day football challenge-et is folytatni fogom! (Ezt még ma tervezem.)

Something I forgot

Sok minden történt mostanában velem és mellettem. A családommal, körülöttem, az iskolával, iskolákkal, és mint az több bejegyzésemből is látszott, nem nagyon találtam a helyem. Hogy pontosabban fogalmazzak, nem nagyon találtam önmagam. Most viszont egy kicsit rendeződni látszanak a dolgok, és ez lehetőséget ad arra, hogy újrakezdjek valamit,ami nagyon elfelejtődött az utóbbi időben. Ez pedig a 30 napos kihívás, amit még nyáron csináltam, és azzal a lendülettel félbe is hagytam. Tudom, nem szabályos, hogy ennyi kihagyás volt a napok között, hiszen több hónapról beszélek. De nem tudtam ezzel foglalkozni, igazából nagyon sok mindennel nem tudtam foglalkozni, amivel igenis kellett volna. De most itt vagyok, úgyhogy újult erővel, átgondoltan következik még a mai nap folyamán a 18. nap :)

Only one word: tired.

Ezúttal kicsit jobb hangulatban, de lényegesen fáradtabban ülök neki, hogy egy kicsit az életemről
"meséljek". Rossz kedvemnek és borzasztó alváshiányomnak alapvetően - a korábban felsoroltakon kívül - fő oka az iskola. Az elmúlt két hétben összesen írtam 11 zh-t, jövő héten írok újabb 5-öt, utána pedig még 4-et. Azt hiszem, mondanom sem kell, mennyi tanulást igényel (vagy igényelne) mindez. Esküszöm, már kapcsolásokkal, programozással, számítógép alkatrészekkel és differenciál egyenletekkel fekszem és kelek, és nagyjából kávén élek. Tegnap már annyira szétesve éreztem magam, hogy fél délelőtt pityeregtem. De már nem bánom, igazán jót tett. Esküszöm, jobban érzem magam, kiadtam magamból nagyon sok mindent. Csak a páromat sajnálom, hogy végig kellett hallgatnia.

Ennek ellenére próbálok írni. Pontosabban írok. Vagy legalábbis folyton agyalok valamin. Utazás közben - villamoson, buszon - sokat olvasok, így ennek köszönhetően újabb és újabb ötletek jutnak eszembe, két órám közti szünetekben pedig igyekszem ezeket le is jegyezni. Nem haladok valami gyorsan, a fejemben sokkal több minden van meg, mint papíron. De azért igyekszem.
A héten (vasárnap) szeretnék feltölteni egy novellát - Fernando főszerepléssel, ebből hoztam egy rövid részletet is :) A címe Time to Change lesz (bár azért a változtatás jogát fenntartom :)) De az I Hate és a Run Away soron következő részeivel is haladok, de ezek valószínűleg csak novemberben készülnek majd el.

Dühös vagyok a kislány szüleire. Felelőtlenek. Szerintem fogalmuk sincs róla, egy gyereknek mekkora szüksége van rájuk. Bele sem gondolnak, hogy a lányuknak ők jelentik a világ közepét, hogy számít rájuk, ők az egyetlenek, akikre mindig számít. Én nem voltam már kisgyerek, mikor anya és apa elhagytak, de emlékszem még, mennyire vártam napokig, sőt hónapokig, hogy egyszer csak felbukkannak. Nem hitem el, hogy meghaltak. Azt hittem, csak nyaralni mentek, és vissza fognak jönni. Tudom, ostoba gondolat egy tizenöt éves lánytól. De az ember logikát keres. Mindig és mindenben. Akkor is, ha valami egyáltalán nem logikus. Akkor is, ha valaminek nincs értelme.

Az óvoda ajtaja hirtelen kivágódik, és egy kapucnis férfi siet be rajta bőrig ázva. Annyira lekötötte gondolataimat a kislány és a múlt, hogy észre sem vettem, mikor kezdett esni.

Én ugyan nem látom az érkező férfi arcát, a kislány azonban felpattan a földről, és a babákkal vagy velem mit sem törődve, azonnal szalad felé. Szemei csillognak a boldogságtól, és ez egy pillanatra engem is mosolygásra késztet. De csak egy pillanatra. A következőben már én is feltápászkodom, és esélyt sem adva az idegennek a magyarázkodásra, azonnal nekiállok a sárga földig lehordani, amiért így megfeledkezett a saját gyerekéről.

- Örülnék, ha legközelebb szólna, ha késik, mert ez a szegény kislány… - Bár dühös nem szállt el, nem tudom befejezni a mondatot. A férfi letéve kislányát a földre, leveszi fejéről a kapucnit, rám emeli tekintetét, én pedig lefagyok. Azt hiszem, még a szám is tátva marad döbbenetemben.

- Elnézést, hölgyem. Többé nem fordul elő. Többnyire a feleségem jön érte, ez kivételes eset volt – magyarázza angolul, azonban mikor nem kap választ, csupán egymástól elvált ajkakat, és hitetlen tekintetet, inkább máshogy folytatja. Nagyképűen. Már nem egyszerű apa, aki magyarázkodni kényszerül egy óvónő előtt. Most már sokkal inkább népszerű focista hatását kelti.  – Bemutatkoznék, de maga nyilvánvalóan tudja, ki vagyok.

- Istenem, semmit nem változtál – nevetek fel kínomban, és észre sem veszem, hogy nem ugyanazon a nyelven szólok hozzá, mint ő hozzám.