Boldog voltam

Sziasztok!

Íme egy hirtelen felindulásból született, rövid kis novella :) Elég sok minden kavarog mostanában a fejemben. Nos, íme az eredmény.
Véleményt szívesen fogadok!

*.*.*

Boldog voltam

Régen sosem értettem, mit jelent valójában, ha meghasad az ember szíve. Csak egy ostoba szófordulatnak tűnt, amit az emberek túl sokszor és feleslegesen használnak. De most már tudom, hogy ez nem igaz. Már tudom, mennyire fáj… Ahogy a szemeidbe nézek, minden világossá válik. Az elviselhetetlen fájdalom, a rettegés, a tehetetlenség és a mérhetetlen kín néz vissza rám. Amit a tekintetedben látok, jobban fáj, mint eddig bármi az életben. Ezerszer rosszabb bármilyen fizikai kínnál. Rettegsz, hogy elveszítesz, félsz, hogy nélkülem kell tovább élned. Látom, tudom, hogy nem akarsz egyedül lenni.

Mintha egy kétszáz kilós ember ülne a mellkasomon, alig kapok levegőt, beszélni sem tudok. Mint a víz alatt rekedtek, fuldoklom. Csak fekszem az ágyon mozdulatlanul, és bámulom kék szemeidet. Mostanra tengerszín íriszed jeleneti számomra az egyetlen kapcsolatot az élettel, csakis emiatt nem adtam még fel. De tudom, hogy nem harcolhatok örökké, rettenetesen fáj, és szörnyen kimerít. Egyszerűen érzem, hogy mindjárt elfogy az erőm. Vége lesz.

Már nem sírok, azt hiszem, talán már nem is tudok sírni. Elfogytak a könnyeim. Mérhetetlenül üresnek érzem magam, és pokolian egyedül vagyok. Egyedül, pedig itt ülsz mellettem, szorítod a kezem és könnyezel. Sírsz miattam, sírsz helyettem is. Sírsz, mert te is tudod, hogy hamarosan véget ér, sírsz, mert neked is fáj, és sírsz, mert félsz a magánytól. Szívesen megmondanám, hogy sosem hagylak el, hogy akármi is történik, te vagy a mindenem. Megkérnélek, hogy ne add fel, hogy ne roskadj össze, de képtelen vagyok rá. Nincs erőm megszólalni, lélegezni is alig maradt.

Tudom, azt hiszed, rettegek, de én már rég nem félek a haláltól. Elfogadtam, hogy nekem ennyi jutott, elfogadtam a sorsomat. Igen, valamikor időközben elkezdtem hinni a Sorsban. Azt hiszem, máshogy ezt nem lehetne végigcsinálni. Remélnem kell, hogy valami jobb vár rám. Muszáj hinnem valamiben.

Szeretném feladni. Szeretném átadni magam, bármi jön is ezután. Végre megszűnne a fájdalom, nem kéne küzdenem azért, hogy csak még pár percig nyitva maradjon a szemem. De őszintén mondom, nem akarok meghalni. Egyszerűen nem halhatok meg, amíg ezt a szörnyű kínt látom a szemedben. Látom, hogy te még nem vagy kész elengedni, így még kitartok. Legyen az ára bármi, én nem hagylak egyedül. Annyian megtették már így is előttem…

Összeszedem minden erőmet, hogy még egyszer, utoljára megmozdítsam ujjaimat. Azt akarom, hogy rám nézz, a szemembe, mert ennyi idő után már szavak nélkül is értened kell. Lassan felemeled könnyes szemeidet, és egyenesen az én zöld tekintetembe nézel. A sós vízcseppek egyre folynak végig az arcodon, hogy végül a takarón, az ágyon és az én kezemen landoljanak. De bárhogy fáj is, nem eresztelek. Tekintetemmel fogva tartom a tiédet, mert tudnod kell, amit én már rég tudok.

Aztán valami megváltozik. A felismerés szikrája felbukkan kék íriszedben, és azt hiszem, már látod, amit mondani szeretnék. Már látod, hogy sajnálom, amiért itt kell hagynom téged. Már látod, hogy én nem szeretném, hogy szenvedj, sőt a világon bármit megtennék, hogy megkíméljelek a halálom fájdalmától. Látod a nyugalmat, a megbékélést, mindent látsz. Már tudod, hogy nem félek, és már tudod, hogy neked nem kell.

A felismerés hatására akaratlanul is halvány mosolyra húzódnak ajkaid. Ismersz, talán jobban, mint én magamat, pontosan tudod, milyen makacs vagyok. Tudod, hogy hinned kell nekem, hogy bíznod kell bennem, mert addig nem nyugszom. Nem akarsz egyedül lenni, nem akarsz elengedni, mégis nyugalom és büszkeség lesz úrrá rajtad. És én látom, hogy most már kész vagy, már nincs szükséged rám.

Izmaim elernyednek, légzésem még jobban lelassul. Fáradt vagyok, tudom, mindjárt örökre elalszom. „Boldog voltam veled” – suttogom utolsó erőmmel. Hangom rekedt, gyenge, alig hallható, de ezt az egyet még a tudtodra kellett adnom. Tudnod kell, mennyire hálás vagyok minden egyes percért, amit veled tölthettem. Az életem veled lett teljes. Te adtál erőt, tőlem lettem ez a lány. Talán furcsán hangzik, de az életemet köszönhetem Neked.

Nem mondhatok többet, képtelen vagyok tovább küzdeni, de már nem is akarok. Lassan lezáródik a szemem, már nem tudom nyitva tartani. Az utolsó, elmosódott kép, amit még e világról magammal viszek, a te gyönyörű tekinteted. 

Szívbe zárt emlékek

Sziasztok!

Megint elhavazódtam egy kicsit mostanában, de nem felejtettem ám el az ígéretemet! :) Íme itt lenne az első novellám, ami valóban a legkorábban íródott. Nyilván a végkifejletet elszámítva, a történet igaz. Velem történt. Többek között erre gondoltam, mikor azt mondtam, némelyik gyerekesnek tűnhet majd. De már nem bánom :) Hamarosan érkezem a következővel!
Ó, és ha valakit, érdekel a történet folytatása, mármint, hogy mi lett azóta a két főszereplő fiúval - merthogy mindkettővel tartom a kapcsolatot -, szívesen elmesélem, de inkább csak privát formában. De nyugodtan írjatok :)

*.*.*

Szívbe zárt emlékek

Egyedül álltam a szikla peremén. Már órákkal ezelőtt besötétedett, csupán egy a közelben pislákoló utcai lámpa biztosított még némi fényt. Szemem vörös és duzzadt volt a sok sírástól, de már elapadtak a könnyeim. A gombóc ugyan még mindig ott volt a torkomban, alig kaptam levegőt tőle, de már csak magamban, hangtalanul zokogtam.

Hosszan bámultam lefelé a mélységbe, újra és újra eldöntöttem, hogy ez az utolsó lépés, de végül mindig megtorpantam. Egyszerűen csak képtelen voltam leugrani. Nem a félelem tartott vissza, de még csak nem is a család. Csupán egyetlen ember miatt haboztam még mindig. Mert valahányszor a mélybe vetettem volna magam, az Ő arcát láttam magam előtt. Tudtam, annak ellenére, hogy most látni sem akar, belerokkanna, ha megölném magam. Nem akartam, hogy fájjon neki, nem jobban, mint ahogyan most fáj. A fenébe is, hiszen barátok voltunk…! Ismertem, talán jobban, mint ő saját magát. Én tudtam, ha egyszer rájön, mit is érez valójában, elmenekül, mégis jobban fájt és sokkolóbban hatott, mint eddig bármi az életben.

Már napok teltek el, de azóta nem aludtam egyetlen percet sem. Képtelen voltam. Valahányszor lehunytam a szemem, magam előtt láttam tengerkék tekintetében a fájdalmat, mikor azt mondta, felejtsük el egymást, felejtsük el, hogy ez valaha is megtörtént. Tudtam, hogy szenved, tudtam, hogy csak a bűntudat mondatja ezt vele, mégis képtelen voltam megszólalni. Elfogadtam a döntését, nem ellenkeztem. Azt hiszem, talán megijedtem. Sosem láttam még akkora dühöt a szemében önmaga iránt, mint akkor. Akkor, mikor bevallotta, több vagyok neki, mint egy barát. Több, mint ahogy azt éveken át állította. Soha nem akartam még annyira kárt tenni magamban, mint akkor éjjel, és soha annyira nem féltem még attól, hogy Ő kárt tesz magában.

Éjszakánként többnyire álmatlanul forgolódtam. Képtelen voltam kiverni a fejemből a kerti vaskapu csattanását, mikor bevágta maga mögött. Nagyon féltem, hogy akkor látom utoljára, mégsem mertem utána menni. A rettegés megbénított, a lábam egyszerűen nem mozdult. Csak álltam a teraszon, és reszketve bámultam elhaladó alakját. Tudtam, felesleges lenne bármit is mondanom, nem hallgatna meg, még csak rám sem bírna nézni. Tudtam, mit érez. Tudtam, hogy nem az fáj neki, hogy átverte önmagát, vagy engem, vagy az egész világot, hanem hogy átverte a legjobb barátját. Pontosan tudtam, mert én is ezt éreztem. Nem mehettem utána, mert önmagának kellett megbocsátania. Még akkor is, ha magamnak sosem tudtam.

Ahogy a sziklán álltam, fejemben újra és újra végigpergett történetünk rövid kisfilmje. Fülemben csengett félénk hangja, mikor az első csókunk után megkérdezte, most mégis mihez kezdjünk. Pontosan emlékeztem a félelemre, amit én magam is éreztem, de lépnem kellett. Nem várhattam rá örökké… Csak megszorítottam hideg, remegő kezét, és halk hangon csak ennyit mondtam: „tudod, hogy én mit akarok”. Tudta. Tudom, hogy tudta… Nem válaszolt azonnal, némán, szinte kétségbeesetten szorítva a másik kezét, sétáltunk fel a teraszara. Megállt a lépcső tetején, és csak lehajtott fejjel bámulta a földet. Én pedig vártam, hiszen én már döntöttem, most rajta volt a sor…

Mindkettőnk rettenetes bűntudatának oka alig egy méterre állt tőlünk, a terasz másik végén, én pedig egyszerűen nem mertem odanézni. Éreztem magamon fájdalmas tekintetét, de képtelen volna a szemébe nézni. Újra és újra úrrá lett rajtam a gyűlölet önmagam iránt. Hogy tehetem ezt…? Mégis hogy vagyok erre képes…? Az Ő hangja rántott vissza a valóságba. „Hagyjuk abba” – hallottam meg rekedt suttogását magam mellől. Hirtelen fel sem fogtam a szavak jelentését, vagy talán nem akartam felfogni, csak bámultam mereven a sötétségbe. El kellett telnie egy pár percnek, hogy értelmezni tudjam a hallottakat. Hátrébb léptem egy lépést, fennakadt, döbbent szemmel bámultam az arcát, és kerestem egy jelet, hogy komolyan gondolja. Én lepődtem meg a legjobban, mikor egy apró bólintással tudtomra adta, hogy tényleg ezt akarja. Buta voltam, hittem Neki. Némán levettem magamról pulóverét, szó nélkül a vállára terítettem, mintegy búcsúzóul lágy puszit leheltem az arcára, és besétáltam az épületbe. Egyedül – a szememben gyülekező könnyekkel és az érzéssel, hogy a torkom körül lévő kötél szépen lassan megfojt – próbáltam meg álomba sírni magamat.

Összeszedve minden erőm, tettem egy tétova lépést a perem felé, de szinte azonnal meg is kellett torpannom.

- Le ne merj ugrani! – Nem mertem megfordulni, féltem, hogy ez a hang csak a képzeletemben létezik. Csupán az agyam fáradt és gonosz tréfája.  – Ha megteszed, megyek utánad – hallottam egyre közelebbről. Centiről centire vált egyre valósabbá minden. – Nem érek én ennyit… – próbált viccelni, de én hallottam, hogy valójában fél, hogy félt engem.

- Akkor mondd, hogy nem futsz el újra – suttogtam magam elé a semmibe. Hangom rekedt volt, Ő mégis értette.

- Nem megyek sehova – fonta karjait a derekam köré. Éreztem, hogy remeg, hogy éppen úgy remeg, mint én. – Kérlek, nagyon kérlek, ne csinálj butaságot. Ne kelljen attól félnem, hogy feladod – súgta halkan a fülembe, majd ajkaival lágyan végigszántott a nyakamon. Lábaim megrogytak, ha nem tart erősen, összeesetem volna. Egy erőteljes mozdulattal maga felé fordított, és sokáig csak nézte fakó szemeimet, melyekbe lassan visszatért az élet. Ő is tudta, és én is tudtam jól, hogy csak perceken múlt minden. Ha csak néhány perccel később érkezik…

Arca kínzó lassúsággal közeledett az enyémhez, szinte nem is tűnt valóságosnak. Olyan hihetetlen volt az egész, hogy kénytelen voltam győzködni magam arról, hogy nem álmodom, hogy ez tényleg, tényleg velem történik. Már csak pár milliméter volt köztünk a távolság, mikor megállt. Keresett valamit az arcomon, fürkészte zöldes szemeimet, és nem mozdult. Talán az engedélyre várt, talán csak az akarta, én tegyem meg az utolsó lépést, azonban én nem vártam meg, hogy meggondolja magát, lábujjhegyre emelkedtem, ajkaimat pedig hideg szájára tapasztottam.

Hirtelen nyugodtam meg. A rettegés, a bűntudat, minden elmúlt egy fél pillanat alatt. Ahogy a karjaiban tartott, mindent elfelejtettem. Megfeledkeztem róla, hogy megbántottam az egyik legfontosabb embert az életemben, elfelejtettem, hogy bármi más is létezik a világon kettőnkön kívül. Abban a percben csakis Ő létezett… Úgy éreztem, végre minden a helyére került.

Azóta eltelt két hónap, és én megint itt vagyok. Állok a szikla peremén, ám ezúttal már nincs, ami visszatartson. A világ apró darabjaira hullott körülöttem, mikor egy vállrándítással elintézte mindazt, ami köztünk történt. Mindazok után, amit együtt átmentünk, még a szemembe sem nézett, úgy közölte velem, hogy vége. Esküszöm, nem haragszom, azt hiszem, Rá nem is tudnék, nem vagyok dühös sem. Csak piszkosul fáj.

Akik néhány hete még azt mondták, megértik, miért döntöttem Mellette, és nem ítélnek el, most összesúgnak a hátam mögött, azt mondják, egy kurva vagyok. De nekem nincs szükségem ítéletekre, épp eléggé haragszom magamra ezek nélkül is. Hiszen bűntudatom mit sem enyhült az elmúlt hónapban, csupán volt mellettem valaki, aki miatt megpróbáltam elviselni. Úgy éreztem, bármit mondhatnak rám, bárki ellenem fordulhat, bárki sarat dobálhat rám, amíg Ő velem van, mindent túlélek. De egy pillanat alatt tűnt el a semmiben, és bár sokan állnak mellettem, mégis olyan egyedül vagyok, mint még soha azelőtt.

Olyan nagyon hülyének érzem magam… Átvert, csak játszott velem, én pedig voltam annyira naiv, hogy bedőljek Neki. Beleszerettem anélkül, hogy bármi különöset is tett volna, beleszerettem alig pár nap alatt, beleszerettem minden feltétel nélkül. De hát miért is szabtam volna feltételeket, mikor azt mondta, szeret, mikor még egy héttel ezelőtt is boldogok voltunk…? Soha semmi nem fájt még annyira, mint az Ő viselkedése. Az az elutasítás és közöny, amit a szemében láttam két napon keresztül darabokra zúzott bennem mindent. Elérte vele, hogy végül mégis feladjam…

Lábaim maguktól mozdulnak a perem felé. Nem gondolok arra, mit hagyok magam mögött, mit adok fel pusztán egyetlen ember miatt. Nem gondolok semmire, csak az jár a fejemben, hogy most örökre megszabadulhatok minden fájdalomtól és minden kíntól, ami lassan belülről mar szét. Világ életemben tériszonyom volt, ám most még ez sem érdekel. Egyetlen cél lebeg a szemem előtt: a menekülés. Ezúttal nem jelenik meg senki a hátam mögött, senki nem állít meg. Nem szólal meg az a bizonyos hang a fejemben, nem késztet meghátrálásra a félelem. Lábam alól lassan elfogy a szilárd talaj, és csak zuhanok a mélységbe.

Eltűnik a félelem, a fájdalom, végre eltűnik a gombóc a torkomból. Kitisztul a fejem. Megkönnyebbülök. Elmúlik minden. Egyszerűen csak véget ér…

2010. nyár-ősz

XXI. századi tündérmese

Így estére hoztam Nektek egy novellát. Egy iskolai pályázatra íródott évekkel ezelőtt, és bár nem hozta meg a várt eredményt, én nagyon büszke voltam rá. Most már nyilván sok kivetni valót látok benne, de mindent meghagytam úgy, ahogy volt, hiszen ez az akkori énemet tükrözi, és szeretném, ha így is maradna :)

Remélem, tetszeni fog, jó olvasást hozzá!

*.*.*

XXI. századi tündérmese

A legtöbb mese már-már emberinek tűnő állatokról, királylányokról, hercegekről vagy éppen gonosz mostohákról és vasorrú bábákról szól. Mind teli van tűzdelve csupa hihetetlen, a valóságnak és a tudománynak teljes mértékben ellentmondó elemmel, és mi mégis elhisszük őket. Rettegünk az ágyunk alatt lakó Mumustól, hiszünk a Fogtündérben és a Mikulásban. De minden gyerek életében eljön a pillanat, mikor rájön, az élet nem olyan, mint a könyvekben. A valóságban nem jön el a szőke herceg fehér lovon, hogy megküzdjön a sárkánnyal, és kimentsen a vártorony legfelső szobájából. A valóság ennél sokkal kegyetlenebb és fájdalmasabb.

De ha tudjuk, hogy ezek csak mesék, miért várunk éveket, néha egy egész életet az Igazira, csak így, nagybetűvel? Nézzük, ahogy a lehetőségek sorban elsuhannak mellettünk egyetlen remény, egyetlen álom miatt. Elnyomhatjuk magunkban ezt az érzést, talán elfelejtenünk is sikerülhet, de egy részünk életünk végéig hinni fog a tündérmesékben. Mert az álmok néha tényleg valóra válnak…

Sokáig feküdtem az ágyon, és sokáig alatt nem azt értem, hogy a szokásosnál többet, teszem azt tíz-tizenegy órát aludtam volna, én tényleg régóta mozdulatlanul feküdtem már. Mindig úgy képzeltem, hogy a kóma vagy az altatás olyan lehet, mint egy hosszú álom, mikor öntudatlanul fekszel, az agyad kikapcsol, és ha beszélnek is körülötted, te nem hallod. Nos, nem volt igazam, egyáltalán még csak nem is hasonlít az alvásra. A kóma olyan, mintha kívülről néznéd saját magad. Hónapokig feküdtem a kórházi ágyon magatehetetlenül, anélkül, hogy akár egyszer is felébredtem volna, mégis fel tudnám sorolni, ki, mikor látogatott meg.  Tisztán emlékszem arra, mit mondtak, milyen arccal néztek rám, de akárhogy erőlködtem, nem tudtam felelni nekik. Pedig könyörgésüket végighallgatva, meggyötört, könnyes arcukat látva egyetlen vágyam az volt, hogy akár csak a kezük megszorításával tudathassam velük, hogy ne adják fel, mert még élek, még itt vagyok.

Ahogy teltek a napok és a hetek, úgy váltam egyre reményvesztettebbé, elkeseredettebbé. Nem akartam én is egy lenni azok közül, akik kómába esnek, és soha többé nem ébrednek fel. Nem akartam egy szappanopera szánalmas főhősévé válni. Én igenis élni akartam. Borúlátásomnak talán csak a látogatóim számának rohamos csökkenése miatt felszabadult temérdek időm volt az oka, talán csak idővel egyre jobban akartam, hogy végre vége legyen, hogy hazamehessek, és elfelejthessem ezt az egészet.

Kezdetben egy szabad pillanat nem volt a szobámban. Minden barátom, távoli rokonom meglátogatott, és két hüppögés között elcsukló hangon elrebegték, mennyire hiányzom nekik. Egy idő után azonban már csak egyetlen napi látogatóm maradt, egykori legjobb barátom, egy fiú, akit már hat éves korom óta ismertem, és akivel mindig mindent megbeszéltem. Napról napra elmesélte, mi történt vele, mióta utoljára itt járt. Imádtam hallgatni a hangját. Ő volt az egyetlen, aki nem úgy beszélt hozzám, mintha már meg is haltam volna. Egyedül ő nem könyörgött az életemét, nem kérte Istent, hogy vigyázzon rám, csak beszélt és beszélt a világban történtekről, és ettől egy kicsit mindig jobban éreztem magam. Ő volt az én szőke hercegem. Kezdetben kétségbeesetten próbáltam válaszolni neki, kinyitni a szemem vagy megmozdítani akár csak egyetlen ujjam, de mikor minden kísérletem hiábavalónak bizonyult, már csak hallgattam megnyugtató basszusát, és szinte el is felejtettem, hogy egy kórházi ágyon fekszem már hónapok óta.

Egyik nap azonban nem jött be, épp ahogy másnap és harmadnap sem. Hiányzott, hogy nem ült mellettem órákig, hogy nem szorította a kezem, hogy nem beszélt hozzám szüntelenül, töretlen lendülettel és lelkesedéssel. Tudtam, hogy valami nem stimmel, ismertem már annyira, és ezt csak megerősítette, mikor pénteken végül besétált a kórterembe, leült mellém, két keze közé fogta tenyerem, és csupán egyetlen szó hagyta el ajkait: „elköltözünk”. Legszívesebben üvöltöttem vagy sírtam volna, de tudtam, úgysem hallaná meg. Ezzel az egyetlen szóval minden maradék reményem elszállt. Abban a pillanatban biztosra vettem, hogy vége. Végem.

A fiú búcsúzásképp fölém hajolt, én pedig azt gondoltam, csak a szokásos puszit kapom a homlokomra, mint mindig, mikor indulni készült. Ám ezúttal ajkait, ha csak rövid időre is, de hideg számhoz érintette. Azt hiszem, ezzel akart végleg búcsút venni tőlem. Váratlanul hirtelen és gyorsan történt az egész, de hihetetlenül jó érzés volt. Ajkaim égni kezdtek érintése nyomán, és ez az érzés lassan egész testemet átjárta. Lábamat újra nehéznek és zsibbadtnak éreztem, a karomba visszatért az élet, és ha csak gyengén is, de újra tudtam mozgatni az ujjaimat. Hosszú idő után végre ismét éreztem, hogy élek.

Alice sem hitt a mesékben, mikor beleesett a nyúl üregébe, és én sem gondoltam, hogy egyszer egy herceg csókja fog felébreszteni százéves álmomból, mégis ahogy a szemem kinyitottam, Ő ott állt az ágyam mellett kék szemével és szőke hajával, és csak mosolygott, mintha mi sem történt volna. Akkor értettem meg igazán, hogy bárhogy áltatjuk is magunkat, a mesék igenis léteznek, mindig is léteztek, csupán fel kell ismerni őket a XXI. század álcája mögé bújva.

2010. április-május