XXI. századi tündérmese

Így estére hoztam Nektek egy novellát. Egy iskolai pályázatra íródott évekkel ezelőtt, és bár nem hozta meg a várt eredményt, én nagyon büszke voltam rá. Most már nyilván sok kivetni valót látok benne, de mindent meghagytam úgy, ahogy volt, hiszen ez az akkori énemet tükrözi, és szeretném, ha így is maradna :)

Remélem, tetszeni fog, jó olvasást hozzá!

*.*.*

XXI. századi tündérmese

A legtöbb mese már-már emberinek tűnő állatokról, királylányokról, hercegekről vagy éppen gonosz mostohákról és vasorrú bábákról szól. Mind teli van tűzdelve csupa hihetetlen, a valóságnak és a tudománynak teljes mértékben ellentmondó elemmel, és mi mégis elhisszük őket. Rettegünk az ágyunk alatt lakó Mumustól, hiszünk a Fogtündérben és a Mikulásban. De minden gyerek életében eljön a pillanat, mikor rájön, az élet nem olyan, mint a könyvekben. A valóságban nem jön el a szőke herceg fehér lovon, hogy megküzdjön a sárkánnyal, és kimentsen a vártorony legfelső szobájából. A valóság ennél sokkal kegyetlenebb és fájdalmasabb.

De ha tudjuk, hogy ezek csak mesék, miért várunk éveket, néha egy egész életet az Igazira, csak így, nagybetűvel? Nézzük, ahogy a lehetőségek sorban elsuhannak mellettünk egyetlen remény, egyetlen álom miatt. Elnyomhatjuk magunkban ezt az érzést, talán elfelejtenünk is sikerülhet, de egy részünk életünk végéig hinni fog a tündérmesékben. Mert az álmok néha tényleg valóra válnak…

Sokáig feküdtem az ágyon, és sokáig alatt nem azt értem, hogy a szokásosnál többet, teszem azt tíz-tizenegy órát aludtam volna, én tényleg régóta mozdulatlanul feküdtem már. Mindig úgy képzeltem, hogy a kóma vagy az altatás olyan lehet, mint egy hosszú álom, mikor öntudatlanul fekszel, az agyad kikapcsol, és ha beszélnek is körülötted, te nem hallod. Nos, nem volt igazam, egyáltalán még csak nem is hasonlít az alvásra. A kóma olyan, mintha kívülről néznéd saját magad. Hónapokig feküdtem a kórházi ágyon magatehetetlenül, anélkül, hogy akár egyszer is felébredtem volna, mégis fel tudnám sorolni, ki, mikor látogatott meg.  Tisztán emlékszem arra, mit mondtak, milyen arccal néztek rám, de akárhogy erőlködtem, nem tudtam felelni nekik. Pedig könyörgésüket végighallgatva, meggyötört, könnyes arcukat látva egyetlen vágyam az volt, hogy akár csak a kezük megszorításával tudathassam velük, hogy ne adják fel, mert még élek, még itt vagyok.

Ahogy teltek a napok és a hetek, úgy váltam egyre reményvesztettebbé, elkeseredettebbé. Nem akartam én is egy lenni azok közül, akik kómába esnek, és soha többé nem ébrednek fel. Nem akartam egy szappanopera szánalmas főhősévé válni. Én igenis élni akartam. Borúlátásomnak talán csak a látogatóim számának rohamos csökkenése miatt felszabadult temérdek időm volt az oka, talán csak idővel egyre jobban akartam, hogy végre vége legyen, hogy hazamehessek, és elfelejthessem ezt az egészet.

Kezdetben egy szabad pillanat nem volt a szobámban. Minden barátom, távoli rokonom meglátogatott, és két hüppögés között elcsukló hangon elrebegték, mennyire hiányzom nekik. Egy idő után azonban már csak egyetlen napi látogatóm maradt, egykori legjobb barátom, egy fiú, akit már hat éves korom óta ismertem, és akivel mindig mindent megbeszéltem. Napról napra elmesélte, mi történt vele, mióta utoljára itt járt. Imádtam hallgatni a hangját. Ő volt az egyetlen, aki nem úgy beszélt hozzám, mintha már meg is haltam volna. Egyedül ő nem könyörgött az életemét, nem kérte Istent, hogy vigyázzon rám, csak beszélt és beszélt a világban történtekről, és ettől egy kicsit mindig jobban éreztem magam. Ő volt az én szőke hercegem. Kezdetben kétségbeesetten próbáltam válaszolni neki, kinyitni a szemem vagy megmozdítani akár csak egyetlen ujjam, de mikor minden kísérletem hiábavalónak bizonyult, már csak hallgattam megnyugtató basszusát, és szinte el is felejtettem, hogy egy kórházi ágyon fekszem már hónapok óta.

Egyik nap azonban nem jött be, épp ahogy másnap és harmadnap sem. Hiányzott, hogy nem ült mellettem órákig, hogy nem szorította a kezem, hogy nem beszélt hozzám szüntelenül, töretlen lendülettel és lelkesedéssel. Tudtam, hogy valami nem stimmel, ismertem már annyira, és ezt csak megerősítette, mikor pénteken végül besétált a kórterembe, leült mellém, két keze közé fogta tenyerem, és csupán egyetlen szó hagyta el ajkait: „elköltözünk”. Legszívesebben üvöltöttem vagy sírtam volna, de tudtam, úgysem hallaná meg. Ezzel az egyetlen szóval minden maradék reményem elszállt. Abban a pillanatban biztosra vettem, hogy vége. Végem.

A fiú búcsúzásképp fölém hajolt, én pedig azt gondoltam, csak a szokásos puszit kapom a homlokomra, mint mindig, mikor indulni készült. Ám ezúttal ajkait, ha csak rövid időre is, de hideg számhoz érintette. Azt hiszem, ezzel akart végleg búcsút venni tőlem. Váratlanul hirtelen és gyorsan történt az egész, de hihetetlenül jó érzés volt. Ajkaim égni kezdtek érintése nyomán, és ez az érzés lassan egész testemet átjárta. Lábamat újra nehéznek és zsibbadtnak éreztem, a karomba visszatért az élet, és ha csak gyengén is, de újra tudtam mozgatni az ujjaimat. Hosszú idő után végre ismét éreztem, hogy élek.

Alice sem hitt a mesékben, mikor beleesett a nyúl üregébe, és én sem gondoltam, hogy egyszer egy herceg csókja fog felébreszteni százéves álmomból, mégis ahogy a szemem kinyitottam, Ő ott állt az ágyam mellett kék szemével és szőke hajával, és csak mosolygott, mintha mi sem történt volna. Akkor értettem meg igazán, hogy bárhogy áltatjuk is magunkat, a mesék igenis léteznek, mindig is léteztek, csupán fel kell ismerni őket a XXI. század álcája mögé bújva.

2010. április-május