Everything

Sok mindenről szeretnék most hirtelen írni, és fogalmam sincs, mivel kezdjem. Teli van a fejem érzésekkel, gondolatokkal, félelmekkel és fájdalmakkal, és egész egyszerűen felrobbanok, ha nem írhatom ki magamból. Most mégis, percek óta bámulom a fehér képernyőt, és nem tudom, hol
kezdjem el.

Nos, talán jöjjön először a nyilvánvaló. A könnyű rész. Mint azt tapasztalhattátok, a Tina's Imagination kisebb-nagyobb átalakításokon esett át az utóbbi időben. Az oldal új fejlécet, hátteret és sablont kapott, átrendeztem a modulokat és bal oldalon, a szereplőkről található képeket is lecseréltem. Ezentúl, ha azokra kattintasz, az adott történet oldala jön majd be. Ez párhuzamosan persze azt is jeleneti, hogy előbb utóbb el fognak tűnni felülről, a oldalak közül a történetek, vagy legalábbis összevonódnak. Ennek fő oka, hogy több novellát is tervezek mostanában, és még egy fül bizony már nem férne be a sorba.
Ezen kívül pedig felkerült a blogra a Way Back Into Life 15. fejezete is. Nagyon sokat javítgattam, írtam át, mielőtt feltöltöttem a végső változatot, mert ezt a részt terveztem már az elejétől kezdve az egyik legnagyobb vízválasztónak. Igazából lehet engem nem szeretni a történet alakulásáért, de azt hiszem, teljesen irreális lenne, ha semmi rossz nem történne. Egyébként a történet ihletése valós, úgyhogy azzal sem vádolhat senki, hogy túl sok rosszat akasztottam a főszereplőm nyakába.
Remélem, azért többeknek tetszik a végeredmény. Számítok a véleményekre! :) Csak őszintén! Sokat segítenek. Azt viszont előrebocsátom, hogy a folytatásról semmit nem árulok el, már csak azért sem, mert az én fejemben is két változat él a végét illetően. Valószínűleg pillanatnyi hangulattól fog függeni, melyiket valósítom meg.

Na, most jön a (számomra) nehezebb rész. Jelenleg az életemben - a páromat leszámítva, aki nélkül fogalmam sincs, hogy bírnám még talpon - semmi sincs rendben.
Az egyik legjobb barátom Londonba költözik november elején, én pedig már most sírnék legszívesebben, mikor erre gondolok. Ezzel a sráccal annyi közös van bennünk, hogy elmondani sem tudom. Hasonló az érdeklődésünk, bár ha mi együtt meccset nézünk valahol, nem létezik, hogy egy csapatnak szurkoljunk. Ilyenkor rendszerint egymás agyát húzzuk, de senki nem sértődik meg. Annyiszor rakta már helyre az érzéseimet, hogy nem tudnám megszámolni, és azt, hogy ő most el akar menni, kudarcnak érzem. Mert most neki volt szüksége barátra, őt kellett volna visszaterelni a helyes útra, és ha Angliáig akar menekülni, az egyet jelent: ez nekem nem sikerült. Pszichológusnak tanulok, és még a legjobb barátaimnak sem tudok segíteni. Pocsékul érzem magam.
A testvérem hónapok óta külföldön dolgozik, és bár elvileg karácsony előtt visszaköltözhet Budapestre, fogalmam sincs, hogy fogom addig kibírni. Köztünk mindig nagy volt a korkülönbség - már legalábbis ő úgy érezte, kis hülye vagyok hozzá képest. Csak az utóbbi kb. 2 évben lettünk igazán jó barátok. Mindent megbeszéltünk egymással, és nagyon furcsa, hogy most nincs itt. Pedig annyi mindent elmondanék neki...
És itt vannak még a szüleim is. Akik 30 éve házasok, van 2 gyerekük, és most jöttek rá, hogy nem illenek össze. Minden nap egymást ölik, válással fenyegetőznek, már a pénz elosztásáról is rendszeresen beszélnek. Én pedig kezdem úgy érezni magam, mint 12 éves koromban. Ugyanolyan gyerek vagyok. Ugyanannyira félek. És ugyanannyira fáj.

Félreértés ne essék, nem akarok én nyafogni. Nem kell erre a bejegyzésre reagálnia senkinek. Csak le kellett írnom, mert már nem tudtam magamban tartani tovább. Úgy érzem, állok egy helyben, és körülöttem minden megváltozik, én mégsem tudok mozdulni.