Everything

Sok mindenről szeretnék most hirtelen írni, és fogalmam sincs, mivel kezdjem. Teli van a fejem érzésekkel, gondolatokkal, félelmekkel és fájdalmakkal, és egész egyszerűen felrobbanok, ha nem írhatom ki magamból. Most mégis, percek óta bámulom a fehér képernyőt, és nem tudom, hol
kezdjem el.

Nos, talán jöjjön először a nyilvánvaló. A könnyű rész. Mint azt tapasztalhattátok, a Tina's Imagination kisebb-nagyobb átalakításokon esett át az utóbbi időben. Az oldal új fejlécet, hátteret és sablont kapott, átrendeztem a modulokat és bal oldalon, a szereplőkről található képeket is lecseréltem. Ezentúl, ha azokra kattintasz, az adott történet oldala jön majd be. Ez párhuzamosan persze azt is jeleneti, hogy előbb utóbb el fognak tűnni felülről, a oldalak közül a történetek, vagy legalábbis összevonódnak. Ennek fő oka, hogy több novellát is tervezek mostanában, és még egy fül bizony már nem férne be a sorba.
Ezen kívül pedig felkerült a blogra a Way Back Into Life 15. fejezete is. Nagyon sokat javítgattam, írtam át, mielőtt feltöltöttem a végső változatot, mert ezt a részt terveztem már az elejétől kezdve az egyik legnagyobb vízválasztónak. Igazából lehet engem nem szeretni a történet alakulásáért, de azt hiszem, teljesen irreális lenne, ha semmi rossz nem történne. Egyébként a történet ihletése valós, úgyhogy azzal sem vádolhat senki, hogy túl sok rosszat akasztottam a főszereplőm nyakába.
Remélem, azért többeknek tetszik a végeredmény. Számítok a véleményekre! :) Csak őszintén! Sokat segítenek. Azt viszont előrebocsátom, hogy a folytatásról semmit nem árulok el, már csak azért sem, mert az én fejemben is két változat él a végét illetően. Valószínűleg pillanatnyi hangulattól fog függeni, melyiket valósítom meg.

Na, most jön a (számomra) nehezebb rész. Jelenleg az életemben - a páromat leszámítva, aki nélkül fogalmam sincs, hogy bírnám még talpon - semmi sincs rendben.
Az egyik legjobb barátom Londonba költözik november elején, én pedig már most sírnék legszívesebben, mikor erre gondolok. Ezzel a sráccal annyi közös van bennünk, hogy elmondani sem tudom. Hasonló az érdeklődésünk, bár ha mi együtt meccset nézünk valahol, nem létezik, hogy egy csapatnak szurkoljunk. Ilyenkor rendszerint egymás agyát húzzuk, de senki nem sértődik meg. Annyiszor rakta már helyre az érzéseimet, hogy nem tudnám megszámolni, és azt, hogy ő most el akar menni, kudarcnak érzem. Mert most neki volt szüksége barátra, őt kellett volna visszaterelni a helyes útra, és ha Angliáig akar menekülni, az egyet jelent: ez nekem nem sikerült. Pszichológusnak tanulok, és még a legjobb barátaimnak sem tudok segíteni. Pocsékul érzem magam.
A testvérem hónapok óta külföldön dolgozik, és bár elvileg karácsony előtt visszaköltözhet Budapestre, fogalmam sincs, hogy fogom addig kibírni. Köztünk mindig nagy volt a korkülönbség - már legalábbis ő úgy érezte, kis hülye vagyok hozzá képest. Csak az utóbbi kb. 2 évben lettünk igazán jó barátok. Mindent megbeszéltünk egymással, és nagyon furcsa, hogy most nincs itt. Pedig annyi mindent elmondanék neki...
És itt vannak még a szüleim is. Akik 30 éve házasok, van 2 gyerekük, és most jöttek rá, hogy nem illenek össze. Minden nap egymást ölik, válással fenyegetőznek, már a pénz elosztásáról is rendszeresen beszélnek. Én pedig kezdem úgy érezni magam, mint 12 éves koromban. Ugyanolyan gyerek vagyok. Ugyanannyira félek. És ugyanannyira fáj.

Félreértés ne essék, nem akarok én nyafogni. Nem kell erre a bejegyzésre reagálnia senkinek. Csak le kellett írnom, mert már nem tudtam magamban tartani tovább. Úgy érzem, állok egy helyben, és körülöttem minden megváltozik, én mégsem tudok mozdulni.

Way Back Into Life - previously

Sziasztok!

Ma vagy holnap szeretném feltölteni a következő Way Back Into Life részt, mivel kedden elutazom, és nem leszek itthon egy hétig. Viszont addig is, itt egy kis előzetes :) Remélem, tetszik!

Ikerhez közeledve magamon érzem a barna szempár vizslatását, és még így, látatlanban is kiráz tőle a hideg. Szeretnék a szemébe nézni, szeretném látni, hogy még mindig olyan komolyan gondolja-e, hogy velem akar lenni, mint akkor este. Mert nem beszéltünk meg semmit. Így a döntő előtt egyáltalán nem akarok felborítani mindent az életében, tudom jól, hogy neki most koncentrálnia kell. Ráadásul jött ez a fotózás is másnap reggel… De hogy őszinte legyek, igazából csak félek. Olyan határozottnak tűnt, mikor azt mondta, nem akar mással látni. De fogalmam sincs, mennyit változott az utóbbi néhány évben. Lehet, hogy csak féltékeny volt, lehet, hogy csak dühében mondta, amit mondott. Megérdemeltem tőle minden egyes szót azok után, amit a bulimon a fejéhez vágtam. És ezért nem fordulok most hátra, ezért nem nézek rá. Nem akarom látni, nem akarom tudni, ha mégsem úgy gondolta, ahogy én.

Mert azt pontosan tudom, hogy én mit éreztem tegnap. Mit éreztem, mikor azt hittem, lefeküdtem Ronaldoval vagy, mikor megláttam Sergio szemében a csalódottságot. Most már tudom, mit akarok, mit akartam valójában végig. Én azt hiszem, csak nem mertem elengedni Nicket, nem mertem elengedni a fájdalmamat, a hiányt, amit a családom elvetése okozott. Nem akartam, hogy eltűnjön a tátongó űr, mert egyszerűen féltem továbblépni. Féltem, hogy elfelejtem, mennyire szerettem Nicket és a kicsit. Féltem, hogy csak a fájdalom tart még életben, féltem, ha az eltűnik, nem marad már semmi. Féltem, hogy minden más érzés régen kiveszett belőlem.

Még mindig félek. Még mindig fáj. De tudom, hogy így nem élhetek tovább. Összeroppannék ekkora teher alatt.

Iker mosolyogva ölel magához, és egy puszit nyom a homokomra. Megkönnyebbültem, mikor ma reggel, mikor éppen belekezdtem volna a bocsánatkérésbe, azt mondta, nem haragszik. Nem lett volna erőm látni az ő arcán is a dühöt. Még akkor sem, ha tudtam volna, hogy egyedül magamnak köszönhetem.

Survived

Sziasztok!

Jelentem, szerencsésen túléltem az érettségit és a nyelvvizsga szóbeli részét is. Már csak holnap reggel egy német írásbeli, és júniusig hivatalosan is végeztem a felvételivel. Persze, nem mintha a vizsgaidőszak sokkal jobb lenne... :) Mindegy, majd lesz valami.

Ellenben azért vagyok itt elsősorban, hogy hozzak egy rövid részt a Way Back Into Life 12. fejezetéből. Ahogy ígértem, ma estig igyekszem befejezni, és feltölteni, de erre valószínűleg csak későn kerül sor. Addig is:

A percek telnek, helyzet akad mindkét oldalon. Ronaldo csak nem akarja feladni. Nem szokása. Még a 89. percben is megpróbál gólt szerezni, de elhibázza. Kezdődhet a hosszabbítás. Lehet, hogy spanyol drukker szívem mondatja ezt velem, de mintha a portugál csapat elfáradt volna. Több a spanyol helyzet, de ők is inkább a kockázatmentes, taktikai játékra koncentrálnak a támadások helyett. Nem akarnak sérülést a döntőre, nem akarnak több sárgalapot sem. Dühít a tétovázás, dühít, hogy inkább a szerencsére és a tizenegyesekre bízzák a döntő sorsát, ahelyett, hogy kockáztatnának. Három perccel a vége előtt már mindenki tudja a stadionban, hogy biztos büntetőpárbaj elé nézünk. Oda sem figyelek már, a játékosok is már a tizenegyesekre készítik magukat.

- Hogy állunk? – hallok meg magam mellől egy ismerős hangot.

- Istenem, fogalmad sincs, mennyire örülök neked – bukik ki belőlem a kijelentés, pedig az elmúlt néhány nap után nem gondoltam volna, hogy ez lesz az első dolog, amit bátyámmal közlök, ha megérkezik. – Tessék, itt vannak a jegyzeteim. Most jönnek a büntetőt, addig nézd át őket. Arra gondoltam, hogy a büntetők miatt interjúvolhatnád a két kapust, de Ronaldo is… - kezdek bele, de Galeno arckifejezése megállásra késztet.

- Nem láttam a meccset, Lara. Nem csinálhatom meg az interjúkat. Mit kérdeznék? Hogy milyen tusfürdőt használnak? – kérdezi teljes természetességgel. Tudom, hogy igaza van, de nem voltam felkészülve erre a lehetőségre. Nem akartam foglalkozni azzal, hogy lehetetlen kérek tőle azzal, hogy az én jegyzeteim alapján készítsen interjút.

- És én ezzel most mihez kezdjek? – Ha eddig ideges voltam, most a szívroham kerülget.

- Csináld meg. Legyél te a riporter – mondja ki a tervét, mire földbe gyökerezik a lábam. Tudok írni, bármiről írok. Imádok írni. De én egy kamera előtt? Galenonak agyára ment a kórház. Egy értelmes szó sem jönne ki a torkomon. Nincs az az isten, amiért hajlandó lennék interjút készíteni bárkivel is.

Nem létezik!

K.O.

Hosszú hetem volt. Kezdve azzal, hogy - jó szokásomhoz híven - elég szerencsétlen módon eltörtem a kezem, aztán befejezve egy nemzetközi versenyen való énekléssel. A kettő között természetesen sok suli, tanulás és próba volt. Ráadásul közben telefonos lelki segélyszolgálatot is üzemeltetek, ugyanis a héten tényleg mindenki megtalált a lehető legkülönbözőbb bajokkal. És akkor még szót sem ejtettem arról, hogy itthon is áll a bál. Valakinek nonstop veszekednie kell a másikkal.

Szóval K.O.. Borzasztó fáradt vagyok. A tervem a következő 12 órára az, hogy alszom, anélkül, hogy egyetlen egyszer is felébrednék. Na, nem mintha erre sok esély lenne. Úgyis fel fogok ébredni...

Aztán meg itt ez a teljességgel elmebajos időjárás. Egy héttel ezelőtt pulcsiban mászkáltam az utcán, napszemüvegben voltam és nem fáztam. Ma pedig, míg hazaértem a versenyről annyira megáztam, hogy hajat kellett szárítanom. Merthogy természetesen a sapkám hetek óta a táskámban van tökéletesen felesleges, de ma reggel kivettem, és nem vittem magammal. Ja, és persze, hogy éppen ma indultam el tűsarkúban. És még a torkom is fáj....! Hülye idő! Könyörgöm, március 25. van! MÁRCIUS 25!!!!! Elegem van a télből... ^^' De legalább sikerült hazajutnom enélkül, hogy elestem volna! :P

Ja, és felkerült a Way Back Into Life 11. fejezete. A címe Menj a pokolba!. Úgy érzem, ez nem tükrözi teljesen jól, hogy miről is szól, de azért igyekeztem. Remélem, tetszeni fog. Véleményeket nagyon várok! :)

Puszi mindenkinek! Jóéjt :)

Bad day. Or months. Or year...

Azt hiszem az utóbbi néhány hónapom a mai nappal érte el csúcspontját. Kezd nagyon elegem lenni mindenből, ami körülöttem mostanában zajlik... Azt hiszem, ezért haladok lassan az írással is, amiért tényleg elnézést kérek, de képtelen vagyok megírni a nyomorult fejezet kb utolsó 100 szavát :( Igyekszem! Hétvégén megint nem leszek elérhető, úgyhogy legkésőbb pénteken fel szeretném tenni a Way Back és/vagy a Run Away következő részét. A Way Back, mint mondtam, már majdnem kész van, de a Run Awaynek is csak a lezárása hiányzik.

Addig is, itt egy rövid előzetes a Way Back Into Lifeból. Remélem, tetszik :)

- Mi a baj? – szólítom meg, ahogy mellé érek.

- Semmi – válaszol túl gyorsan. – Csak sétáltam egyet. De már épp indulni akartam vissza – áll fel, és indul is vissza a szálloda felé. Nem állítom meg, felülkerekedik bennem az az érzés, mely szerint ennél többet úgysem tehetek, ráadásul semmi közöm sincsen hozzá, hogy miért sír egyedül egy játszótéren.

- Menjünk, Zoey! – fordulok vissza barátnőm felé, és indulunk is tovább a kávézó felé, fél szemmel azonban még látom, ahogy kilép az útra. Nem néz körül, túlságosan feldúlt, hogy ilyesmire figyeljen. Ismerem ezt az érzést.

És ismerem a következményeit is.

Ijedten kapom felé a fejem, és egy másodperc alatt hozok döntést. Meg sem fordul a fejemben, hogy egyszerűen csak elsétáljak, őrült módjára rohanni kezdek. Hiába kiabál utánam Zoey, nem állok meg. Megragadom, és elrántom az úttestről. Az sofőr dudálni kezd, sőt azt hiszem, még egy sikítást is hallok, de úgy tűnik, mintha percek telnének el, míg mi a levegőben vagyok. Lelassul a világ körülöttem.

Csupán akkor térnek vissza a fejembe a zajok és a körülöttünk lévő hangzavar, mikor mindketten a betonnak csapódunk. Érzékszerveim ismét működésbe lépnek, újra érzem a fájdalmat, érzem, hogy borzasztó rosszul estem, és érzem, ahogy egy másik ember teljes súlya rám nehezedik.