I'm done. So done.

Osztálytárs. Barátság. Első szerelem. Kalandok. Bulik. Nevetés. Kapcsolat. Lelki támasz. Közös nyaralás. Baleset. Kórház. Kedvesség. Alkohol. Ostobaság. Szakítás. Fájdalom. Kitartás. Szalagavató. Érettségi. Hiány. Megbántás. Bűntudat. Megbántódás. Harag. Eltávolodás. Egyetem. Új szerelmek. Szakítások. Támogatás. Barátság. Egymáshoz tartozás. Lelki társ. Legjobb barát. Újrakezdés. Bizalom. Együtt. Szerelem. Boldogság. Örökké. Jövő. Álmodozás. Gondoskodás. Hit. Önfeláldozás. Megrekedt élet. Gyerekesség. Hibák. Terv nélkül. Szakadék. Szakítás. Vagy mégsem. Se veled, se nélküled. Kitartás. Várakozás. Bizakodás. Árulás. Átverés. Kegyetlenség. Szembesülés. Fájdalom. Sírás. Összetört szív. Összeroppanás. Tanulság. Soha többé bizalom. Soha többé barátság. Vége. Annyira vége...

Február

Üdv minden erre tévedő Olvasónak!

Nyilván valóan magyarázattal tartozom, és csak remélni tudom, hogy bár nem mondhatok el mindent, megértitek, miért nem jelentkeztem ilyen sokáig. Tehát így zajlott a február: egyik legjobb barátnőm szervezetében cisztákat találtak, később egy másik ismerősömnél rákot diagnosztizáltak, és már meg is kezdték a kezeléseket, egy harmadik pedig nagyon nagy bajba keveredett, ráadásul külföldön él, és nem jöhet haza, úgyhogy megy az ingázás a rokonoknál, én pedig igyekszem segíteni mindenkinek, ahol csak tudok. Mert azért valljuk be, mindhárman borzasztó nehéz időszakot élnek át, és nem érdemlik meg, hogy egyedül kelljen átvészelniük.

Így utólagos engedelmetekkel úgy döntöttem, a februárt kiveszem mintegy szabadságként, és jót tett. Kicsit feltöltődtem, és bár most is rengeteg a dolgom és a plusz, amit önként magamra vállalok sem segít sokat a helyzeten, de remélem, megértitek, hogy most elsősorban a barátaim mellett szeretnék állni!

Mint mondtam az elején, sok mindent nem mondhatok el, legalábbis ilyen nyilvánosan nem szeretném. Ha valakit érdekel, nyugodtam írhat privátban, amint tudok, válaszolni fogok. Így hát a frissítés, új részek tekintetében ígéretekbe nem bocsátkoznék, az biztos, hogy márciusban már itt leszek. Vasárnap (márc. 2.) szeretném feltenni a Top5 sorozatok listámat és a Time to Change 4. részét, ami egyben az utolsó is. Remélem, várjátok azért :)

Sajnálom a rengeteg kihagyást, és hogy ezúttal tényleg szó nélkül tűntem el. Ne haragudjatok! Remélem, nem fordul elő többet.

Egy bejegyzés, amit soha nem akartam megírni

Az elmúlt néhány hétben, mint azt több ízben is kifejtettem, úgy éreztem, a hullámok összecsapnak a fejem felett. Most azonban már nem csak összecsapnak, de el is lepnek engem, és fuldoklom. Nem találom a helyem, nem találom a célom, és pocsékul érzem magam minden lehetséges szinten.

A hétvégémet táborozással/táboroztatással töltöttem, és rájöttem valamire. Valami nagyon fontosra. Egyedül vagyok. Mégpedig önszántamból. Mert nem hagyom, hogy az emberek megismerjenek, sőt, inkább megoldom mindenki más problémáját, segítek mindenkinek mindenben, csak hogy addig se kelljen magammal, a saját életemmel foglalkoznom.
Ott voltam hétvégén ezekkel a srácokkal, és jobban éreztem magam, mint az elmúlt pár hónapban összesen, de újra és újra beférkőzött a gondolat az agyamba, hogy bár a barátaimnak tartom őket, semmit nem tudnak rólam. Azt tudják, hogy engem éjjel fél háromkor is felhívhatnak, én ugrok, ha baj van (mert volt már erre is példa...), de igazából azt nem tudják, hogy én sosem kérnék tőlük hasonlót. Nem kérnék segítséget. Nem csak tőlük, senkitől sem. Félreértés ne essék, imádom őket. Egytől egyig. Idióták, de éppen annyira, amennyire kell, egy pillanatra sem lehet unatkozni mellettük. Megnevettetnek, meghallgatnak, hasonlítanak rám. De ennyi. Nagyon kevés ember van, akiket közel engedek magamhoz, kevesen vannak, akik ismerik az életemet, igazán ismernek engem.
Ezen akarok most változtatni. Így, három nap sírással a hátam mögött, úgy érzem, elég volt! Komolyan, most elég mindenből. Magamra vállalom az egész világ problémáit, és közben hagyom, hogy a sajátjaim mérföldekkel túlnőjenek rajtam... Szép kis pszichológus leszek...

Nominak néhány nappal ezelőtt már mondtam, hogy én napló helyett novellákat írok. Csakhogy ezeket soha nem mutatom meg senkinek, mert nagyon személyesek. Akkor azt mondtam, nem akarom, hogy ezeket bárki elolvassa, de azóta ezen nagyon sokat gondolkoztam, és úgy döntöttem, talán épp itt lenne az ideje, hogy megtudjátok, hogyan lettem az a lány, aki vagyok. Lesznek olyanok, amik gyerekesnek tűnnek, és valójában azok is, mert évekkel ezelőtt írtam, de akkor úgy éreztem, ez fontos, és ha akkor úgy éreztem, bizony az is volt.
Szóval ezekből a novellákból fogok feltölteni néhányat. Lesznek régebbiek, újabbak és egészen frissek (tegnap befejezettek) is. Addig is kérek egy kis türelmet, hogy összeszedjem magam.

Everything

Sok mindenről szeretnék most hirtelen írni, és fogalmam sincs, mivel kezdjem. Teli van a fejem érzésekkel, gondolatokkal, félelmekkel és fájdalmakkal, és egész egyszerűen felrobbanok, ha nem írhatom ki magamból. Most mégis, percek óta bámulom a fehér képernyőt, és nem tudom, hol
kezdjem el.

Nos, talán jöjjön először a nyilvánvaló. A könnyű rész. Mint azt tapasztalhattátok, a Tina's Imagination kisebb-nagyobb átalakításokon esett át az utóbbi időben. Az oldal új fejlécet, hátteret és sablont kapott, átrendeztem a modulokat és bal oldalon, a szereplőkről található képeket is lecseréltem. Ezentúl, ha azokra kattintasz, az adott történet oldala jön majd be. Ez párhuzamosan persze azt is jeleneti, hogy előbb utóbb el fognak tűnni felülről, a oldalak közül a történetek, vagy legalábbis összevonódnak. Ennek fő oka, hogy több novellát is tervezek mostanában, és még egy fül bizony már nem férne be a sorba.
Ezen kívül pedig felkerült a blogra a Way Back Into Life 15. fejezete is. Nagyon sokat javítgattam, írtam át, mielőtt feltöltöttem a végső változatot, mert ezt a részt terveztem már az elejétől kezdve az egyik legnagyobb vízválasztónak. Igazából lehet engem nem szeretni a történet alakulásáért, de azt hiszem, teljesen irreális lenne, ha semmi rossz nem történne. Egyébként a történet ihletése valós, úgyhogy azzal sem vádolhat senki, hogy túl sok rosszat akasztottam a főszereplőm nyakába.
Remélem, azért többeknek tetszik a végeredmény. Számítok a véleményekre! :) Csak őszintén! Sokat segítenek. Azt viszont előrebocsátom, hogy a folytatásról semmit nem árulok el, már csak azért sem, mert az én fejemben is két változat él a végét illetően. Valószínűleg pillanatnyi hangulattól fog függeni, melyiket valósítom meg.

Na, most jön a (számomra) nehezebb rész. Jelenleg az életemben - a páromat leszámítva, aki nélkül fogalmam sincs, hogy bírnám még talpon - semmi sincs rendben.
Az egyik legjobb barátom Londonba költözik november elején, én pedig már most sírnék legszívesebben, mikor erre gondolok. Ezzel a sráccal annyi közös van bennünk, hogy elmondani sem tudom. Hasonló az érdeklődésünk, bár ha mi együtt meccset nézünk valahol, nem létezik, hogy egy csapatnak szurkoljunk. Ilyenkor rendszerint egymás agyát húzzuk, de senki nem sértődik meg. Annyiszor rakta már helyre az érzéseimet, hogy nem tudnám megszámolni, és azt, hogy ő most el akar menni, kudarcnak érzem. Mert most neki volt szüksége barátra, őt kellett volna visszaterelni a helyes útra, és ha Angliáig akar menekülni, az egyet jelent: ez nekem nem sikerült. Pszichológusnak tanulok, és még a legjobb barátaimnak sem tudok segíteni. Pocsékul érzem magam.
A testvérem hónapok óta külföldön dolgozik, és bár elvileg karácsony előtt visszaköltözhet Budapestre, fogalmam sincs, hogy fogom addig kibírni. Köztünk mindig nagy volt a korkülönbség - már legalábbis ő úgy érezte, kis hülye vagyok hozzá képest. Csak az utóbbi kb. 2 évben lettünk igazán jó barátok. Mindent megbeszéltünk egymással, és nagyon furcsa, hogy most nincs itt. Pedig annyi mindent elmondanék neki...
És itt vannak még a szüleim is. Akik 30 éve házasok, van 2 gyerekük, és most jöttek rá, hogy nem illenek össze. Minden nap egymást ölik, válással fenyegetőznek, már a pénz elosztásáról is rendszeresen beszélnek. Én pedig kezdem úgy érezni magam, mint 12 éves koromban. Ugyanolyan gyerek vagyok. Ugyanannyira félek. És ugyanannyira fáj.

Félreértés ne essék, nem akarok én nyafogni. Nem kell erre a bejegyzésre reagálnia senkinek. Csak le kellett írnom, mert már nem tudtam magamban tartani tovább. Úgy érzem, állok egy helyben, és körülöttem minden megváltozik, én mégsem tudok mozdulni.

Home, Sweet Home

Sziasztok!

Hát, 3 hét után, jelentem, újra a saját ágyamban aludtam. Be kell vallanom, hiányzott. Ráadásul ez a néhány hét alaposan fel is borított mindent az életemben. Voltam nagyon mélyponton, voltam a fellegekben is. Most éppen valahol a kettő között lebegek, mintegy arra várva, valaki meglökjön valamelyik irányba, de úgy tűnik, erre egyelőre senki nem vállalkozik.
 Az elmúlt időszakban kijutott nekem mindenből. Volt itt békülés egy régi legjobb baráttal, szakítás, táboroztatás, sok-sok éneklés, sírás, nevetés, barátokkal figyelemelterelés és tegnap egy Győr-Bayern meccs is az ETO Parkban. (Zárójelesen megjegyzem, hogy Götze első mérkőzése volt, amin Bayern mezben lépett pályára, lőtt két gólt, és bárki bármit mond, én imádom...!) A meccsről hosszú órákig tudnék beszélni, de azt hiszem, felesleges. Ez egy edzőmeccs volt, és mindenki tudja, hogy a két csapat igazán messze áll egymástól teljesítmény tekintetében. Így mindenféle elemzés és okoskodás értelmét veszítette.


És most itt vagyok. Tengődök két egyetem, két álom között. Írok, olvasok, filmezek, zenélek, és kétségbeesetten úgy teszek, mintha semmi nem történt volna. Mert így akarom. Tényleg. Folytatom a 30 napos futball kihívást, folytatom a szobám kidekorálását és folytatom az írást is. A héten biztosan lesz friss. Terveim szerint a Run Awayből és az I Hate-ből is. A Way Back következő része kicsit várat magára, nehezen írom, de dolgozom azon is azért. Igyekszem!

Worst day ever

Sziasztok...!

Tegnap túléltem az utolsó vizsgámat is ebben a vizsgaidőszakban, de nem úgy sikerült sajnos, ahogy
szerettem volna és az érettségi sem lett olyan jó, mint terveztem. Egyre inkább úgy érzem, hogy maradásra kényszerülök, és a BME-n fogok diplomázni. Persze még mindig kérdés, hogy vajon mikor... Mert nem állok olyan jól, mint szeretnék. Csúsztam már legalább egy félévet, de lehet, hogy kettő lesz belőle :(

Ráadásul ami Titeket a legjobban érint: tegnap egyszerűen kikapcsolt a laptopom, és azóta nem kapcsol vissza. Jó informatikus tanonc révén - és egy hatalmas adag segítséggel - sikerült egy kis életet lehelni bele, legalább addig, hogy lementsek róla minden adatot - persze ehhez is elég egyedi módszer és egy külső billentyűzet bekötése kellett. De így legalább nem veszett el egy írásom sem, a fotóim és az egyetemi cuccaim is megvannak... De a szervizt ezzel nem úszhatom meg és valószínűleg az alaplap-cserét sem, úgyhogy bizonytalan ideig csak telefonról tudok netezni, ami egyben azt is jelenti, hogy nem tudom majd feltölteni a közben esetleg megírt, elkészült részeket.
Megértéseteket előre is köszönöm ezzel kapcsolatban! Igyekszem minél hamarabb és minél gyakrabban jelentkezni - legalább ezen a blogon -,de e-mailben és facebookon mindenesetre végig elérhető leszek.

Puszi,
Tina

K.O.

Hosszú hetem volt. Kezdve azzal, hogy - jó szokásomhoz híven - elég szerencsétlen módon eltörtem a kezem, aztán befejezve egy nemzetközi versenyen való énekléssel. A kettő között természetesen sok suli, tanulás és próba volt. Ráadásul közben telefonos lelki segélyszolgálatot is üzemeltetek, ugyanis a héten tényleg mindenki megtalált a lehető legkülönbözőbb bajokkal. És akkor még szót sem ejtettem arról, hogy itthon is áll a bál. Valakinek nonstop veszekednie kell a másikkal.

Szóval K.O.. Borzasztó fáradt vagyok. A tervem a következő 12 órára az, hogy alszom, anélkül, hogy egyetlen egyszer is felébrednék. Na, nem mintha erre sok esély lenne. Úgyis fel fogok ébredni...

Aztán meg itt ez a teljességgel elmebajos időjárás. Egy héttel ezelőtt pulcsiban mászkáltam az utcán, napszemüvegben voltam és nem fáztam. Ma pedig, míg hazaértem a versenyről annyira megáztam, hogy hajat kellett szárítanom. Merthogy természetesen a sapkám hetek óta a táskámban van tökéletesen felesleges, de ma reggel kivettem, és nem vittem magammal. Ja, és persze, hogy éppen ma indultam el tűsarkúban. És még a torkom is fáj....! Hülye idő! Könyörgöm, március 25. van! MÁRCIUS 25!!!!! Elegem van a télből... ^^' De legalább sikerült hazajutnom enélkül, hogy elestem volna! :P

Ja, és felkerült a Way Back Into Life 11. fejezete. A címe Menj a pokolba!. Úgy érzem, ez nem tükrözi teljesen jól, hogy miről is szól, de azért igyekeztem. Remélem, tetszeni fog. Véleményeket nagyon várok! :)

Puszi mindenkinek! Jóéjt :)