Szösszenet a világ nagy dolgairól

Sziasztok!

Tudom, marha rég jelentkeztem már bárhol is, de szeretném, ha tudnátok, hogy minden látszat ellenére még itt vagyok és élek, és így, túl az utolsó vizsgámon és az Aranylabda díjátadón, vadonatúj jogsimmal a kezemben - éljen!!! :) -, gondoltam, épp itt az ideje előkerülni.

Nos, kezdjük azzal, amiről már mindenki írt, csak én nem, de több emberrel is beszéltem róla. Az Aranylabda. Egyet is értek, meg nem is. Jupp Heynckes abszolút megérdemelten lett az év edzője. Nála többet senki nem tett az évben, erről nem is lehet vitát nyitni. De annak ellenére, hogy ős-bayernes vagyok, nem biztos, hogy Ribérynek adtam volna a díjat. Ennek oka pedig egyszerű: nem vagyok benne biztos, hogy a Bayern jelenlegi keretében ő a legstabilabb és legjobb játékos, még akkor sem, ha ezzel a mondatommal egy világgal fordulok szembe. Azt viszont ki merem jelenteni, hogy Ronaldo a Real legjobbja, ahogy azt is, hogy Messi a Barcelonáé - már ha nem sérült meg nem hagyja el magát úgy, mint mondjuk ebben az évben tette. De bárki bármit mond, én nem adtam volna Messinek a 2. helyet, ahogy Iniestának sem a 4.-et. Xavi és Iniesta pedig egyáltalán nem kerültek volna be az év csapatába. Schweinsteigert és Özilt például szívesen láttam volna a helyükön...
Az én elképelésemhez sokkal közelebb áll az UEFA honlapján közzétett év csapata. Ha valaki ezt nem látta volna: http://en.toty.uefa.com/ . Véleményeket várok a témában :) Érdekel, hogy ki mit gondol az Aranylabdáról vagy az UEFA év csapatáról!!

Nem tudom, kit mennyire érdekel - valószínűleg senkit semennyire :D - de úgy érzem, egy kicsit beszélnem kell magamról is, ha már így eltűntem. Alig volt szabadidőm mostanában, de furcsa mód mégsem csináltam semmi különöset. De terveim azok vannak :) Februárban például elkezdek egy jelnyelv tanfolyamot. Régóta terveztem, hogy tanulok ilyesmit, nagyon vonz, bár tudom, hogy nagyon nehéz és évekbe telik rendesen elsajátítani - akárcsak bármelyik másik idegen nyelvet. De alapszintig mindenképp szeretnék eljutni év végéig :) Kíváncsi vagyok, mennyire fog ez sikerülni, nem tűnik lehetetlen próbálkozásnak. Főként, hogy most "csak" egy egyetemet fogok végezni a félévben, így kicsit sokkal több időm lesz.
Közben pedig, hogy lekössem magam 2. félév kezdetéig, elkezdek jövő héten korrepetálni egy srácot matekból és informatikából. A volt gimimbe jár, most 11. osztályos, és mivel még visszajárok táboroztatni, ismerjük egymást egy ideje. Mostanában rengeteget hiányzott a suliból, úgyhogy segítek neki behozni a lemaradást. Ráadásul ugyanoda készül egyetemre, ahova én járok, úgyhogy tudok neki tanácsokat adni.

De írok is közben, még ha nagyon lassan is haladok. A Time to Change 3. része már majdnem kész, csak átnézésre vár, de ezt holnapra halasztom. Szombatig viszont biztosan felkerül a blogomra. Nem vagyok benne biztos, hogy mindenkinek tetszeni fog, de annyiszor írtam már át és írtam meg újra, hogy szerintem ez most már a végleges verzió lesz. A bejegyzés végén egy rövid részletet olvashattok belőle. A másik blogomra pedig valószínűleg ki fogok tenni még ma vagy holnap egy szavazást arról, hogy ki melyik történetemet olvasná utána szívesen, mert az a furcsa helyzet állt elő, hogy kivételesen mindhármat tudnám folytatni :)

Egyébként néz valaki kézilabda EB-t? Napok óta másról sem tudok beszélni, úgyhogy kihagyhatatlan. Ezek a srácok egyszerűen specializálódtak a döntetlenre. Sőt, az emberhátrányban befejezett, éppen hogy döntetlen meccsekre. Csak egy a baj vele: nekem most már lassan minden meccs utolsó percére állandósul a 200-as vérnyomás :) Ha így folytatják a fiúk, megduplázhatom a gyógyszerem adagját... :D Ma is a végén már hallottam a saját szívverésemet. Kikészítenek!! Nem kéne ennyire kicentizni azért. Tudom, könnyen beszélek a TV előtt ülve... :)

Ó, és persze a legjobbakat kihagytam. A nővérem kint dolgozott Németországban egy ideig, és miért is ne ment volna el az Oktoberfestre Münchenbe... Nélkülem. Khm, khm... De kárpótlásképp beszabadult a Bayern Fan Shopba is, és kaptam karácsonyra egy kötött sapkát és egy mezt! :):)
A másikat pedig még én magam sem hiszem el egészen. Szerintem majd csak ott helyben fogok rájönni, hogy igaz-e vagy sem. Még érettségikor a szüleim megígérték, hogy ajándékként egyszer elvisznek Münchenbe egy Bayern meccsre. Azóta persze teljesen elfelejtődött, ráadásul voltam Győrben, mikor itt voltak, így azt gondoltam, ezzel le is tudták a dolgot. Erre néhány napja anya mondta, hogy néztek meccseket, és ami jó időpontban lennem az a áprilisi Bayern-Dortmund, és már utána is néztek a jegyeknek :):)

Ennyi lettem volna mára, hamarosan jelentkezem :) Íme az előzetes:

Fernando az ágyán ül, éppen a telefonját nyomkodja. Valószínűleg játszik. Mert ő egész nap játszik. Esküszöm, rosszabb, mint egy kisgyerek. Még a lánya is hasznosabban tölti a szabadfoglalkozást az óvodában, mint ő…

Alig beszéltünk azóta. Mikor kijött a kávézóból, egyetlen szó nélkül beszállt a kocsiba, és visszajöttünk a szállodába. Hagyta, hogy útközben kisírjam magam, nem mondott vagy kérdezett semmit, és ez nekem így tökéletesen meg is felelt. És a szobába érve is csak gyorsan közöltem vele, hogy lezuhanyozom, és már el is tűntem. Nem volt kedvem beszélgetni. Semmi szükségem nem volt rá, hogy elmondja, mit érez, vagy én elmondjam neki. Változtat az bármin is? Nem, Vicky ugyanúgy elküld, és ugyanúgy levegőnek néz akkor is, ha megteszem.

Ahogy Nando észreveszi, hogy végeztem, leteszi a telefonját maga mellé és rám emeli jellegzetesen barna szemeit. Arca meglepett, nekem pedig olyannyira máshol jár az eszem, hogy másodpercekbe telik felfognom, hogy döbbenete valószínűleg annak köszönhető, hogy még mindig törülközőben állok alig egy méterre tőle. Gyorsan összeszedek néhány ruhát, és fülig vörösödve sietek vissza a fürdőszobába. A szívem őrült gyorsan ver, levegőt is alig kapok. Tudom, Istenem, pontosan tudom hogy nem kéne ezt éreznem. Egyáltalán nem….

Csak érjünk haza Londonba…! Akkor elfelejthetem végre ezt az egész hétvégét, és csinálhatok megint úgy, mintha a húgom halott lenne, Fernando pedig nem egy városban élne velem. Talán gyáva vagyok, hogy ezt gondolom. De még mindig jobb, mint az igazság.

Mikor következő alkalommal – immár felöltözve – lépek be a helyiségbe, Fernando éppen egy üvegből, melyet valószínűleg a mini bárból vett elő, tölt whiskyt két pohárba. Nem kérdezi kérek-e, csupán a kezembe nyomja az egyiket.

- Ezt idd meg! – adja ki az utasítást. – Hidd el, jót fog tenni.

Nem vagyok egészen biztos abban, hogy igaza van, mindenesetre számhoz emelve a poharat, egy kortyra legurítom a tartalmát. Nyelőcsövem ég az alkohol után, azt hiszem, az arcom is eltorzul, mégis piszok jól esik a tudat, hogy ha ezt még néhányszor megismétlem, nem fog így fájni.

- Még egy? – kérdezi Fernando, de meg sem várva a választ már tölti is a következőt nekem és magának is.

Nem tudom, mit tervez, de ha le akar itatni, nagyon jó úton jár.

Még egy kis Martín

Tudom, már megvolt a pöttöm Casillas köszöntő bejegyzésem, de ezt muszáj megosztanom, annyira tetszik :) Iker egyszerűen... És Martín... Olvadozok *.*

Welcome to the World Martín!

 

Ma délután megszületett Martín Casillas Carbonero, Iker és Sara első gyermeke :) Gratulálok!

New Year 2014

Boldog Új Évet Kívánok Mindenkinek!!! :)

Remélem, találkozunk a következő esztendőben (is)!

Ez az első ütemezett bejegyzésem, úgyhogy, ha valami nem jó, elnézést :$

Szívbe zárt emlékek

Sziasztok!

Megint elhavazódtam egy kicsit mostanában, de nem felejtettem ám el az ígéretemet! :) Íme itt lenne az első novellám, ami valóban a legkorábban íródott. Nyilván a végkifejletet elszámítva, a történet igaz. Velem történt. Többek között erre gondoltam, mikor azt mondtam, némelyik gyerekesnek tűnhet majd. De már nem bánom :) Hamarosan érkezem a következővel!
Ó, és ha valakit, érdekel a történet folytatása, mármint, hogy mi lett azóta a két főszereplő fiúval - merthogy mindkettővel tartom a kapcsolatot -, szívesen elmesélem, de inkább csak privát formában. De nyugodtan írjatok :)

*.*.*

Szívbe zárt emlékek

Egyedül álltam a szikla peremén. Már órákkal ezelőtt besötétedett, csupán egy a közelben pislákoló utcai lámpa biztosított még némi fényt. Szemem vörös és duzzadt volt a sok sírástól, de már elapadtak a könnyeim. A gombóc ugyan még mindig ott volt a torkomban, alig kaptam levegőt tőle, de már csak magamban, hangtalanul zokogtam.

Hosszan bámultam lefelé a mélységbe, újra és újra eldöntöttem, hogy ez az utolsó lépés, de végül mindig megtorpantam. Egyszerűen csak képtelen voltam leugrani. Nem a félelem tartott vissza, de még csak nem is a család. Csupán egyetlen ember miatt haboztam még mindig. Mert valahányszor a mélybe vetettem volna magam, az Ő arcát láttam magam előtt. Tudtam, annak ellenére, hogy most látni sem akar, belerokkanna, ha megölném magam. Nem akartam, hogy fájjon neki, nem jobban, mint ahogyan most fáj. A fenébe is, hiszen barátok voltunk…! Ismertem, talán jobban, mint ő saját magát. Én tudtam, ha egyszer rájön, mit is érez valójában, elmenekül, mégis jobban fájt és sokkolóbban hatott, mint eddig bármi az életben.

Már napok teltek el, de azóta nem aludtam egyetlen percet sem. Képtelen voltam. Valahányszor lehunytam a szemem, magam előtt láttam tengerkék tekintetében a fájdalmat, mikor azt mondta, felejtsük el egymást, felejtsük el, hogy ez valaha is megtörtént. Tudtam, hogy szenved, tudtam, hogy csak a bűntudat mondatja ezt vele, mégis képtelen voltam megszólalni. Elfogadtam a döntését, nem ellenkeztem. Azt hiszem, talán megijedtem. Sosem láttam még akkora dühöt a szemében önmaga iránt, mint akkor. Akkor, mikor bevallotta, több vagyok neki, mint egy barát. Több, mint ahogy azt éveken át állította. Soha nem akartam még annyira kárt tenni magamban, mint akkor éjjel, és soha annyira nem féltem még attól, hogy Ő kárt tesz magában.

Éjszakánként többnyire álmatlanul forgolódtam. Képtelen voltam kiverni a fejemből a kerti vaskapu csattanását, mikor bevágta maga mögött. Nagyon féltem, hogy akkor látom utoljára, mégsem mertem utána menni. A rettegés megbénított, a lábam egyszerűen nem mozdult. Csak álltam a teraszon, és reszketve bámultam elhaladó alakját. Tudtam, felesleges lenne bármit is mondanom, nem hallgatna meg, még csak rám sem bírna nézni. Tudtam, mit érez. Tudtam, hogy nem az fáj neki, hogy átverte önmagát, vagy engem, vagy az egész világot, hanem hogy átverte a legjobb barátját. Pontosan tudtam, mert én is ezt éreztem. Nem mehettem utána, mert önmagának kellett megbocsátania. Még akkor is, ha magamnak sosem tudtam.

Ahogy a sziklán álltam, fejemben újra és újra végigpergett történetünk rövid kisfilmje. Fülemben csengett félénk hangja, mikor az első csókunk után megkérdezte, most mégis mihez kezdjünk. Pontosan emlékeztem a félelemre, amit én magam is éreztem, de lépnem kellett. Nem várhattam rá örökké… Csak megszorítottam hideg, remegő kezét, és halk hangon csak ennyit mondtam: „tudod, hogy én mit akarok”. Tudta. Tudom, hogy tudta… Nem válaszolt azonnal, némán, szinte kétségbeesetten szorítva a másik kezét, sétáltunk fel a teraszara. Megállt a lépcső tetején, és csak lehajtott fejjel bámulta a földet. Én pedig vártam, hiszen én már döntöttem, most rajta volt a sor…

Mindkettőnk rettenetes bűntudatának oka alig egy méterre állt tőlünk, a terasz másik végén, én pedig egyszerűen nem mertem odanézni. Éreztem magamon fájdalmas tekintetét, de képtelen volna a szemébe nézni. Újra és újra úrrá lett rajtam a gyűlölet önmagam iránt. Hogy tehetem ezt…? Mégis hogy vagyok erre képes…? Az Ő hangja rántott vissza a valóságba. „Hagyjuk abba” – hallottam meg rekedt suttogását magam mellől. Hirtelen fel sem fogtam a szavak jelentését, vagy talán nem akartam felfogni, csak bámultam mereven a sötétségbe. El kellett telnie egy pár percnek, hogy értelmezni tudjam a hallottakat. Hátrébb léptem egy lépést, fennakadt, döbbent szemmel bámultam az arcát, és kerestem egy jelet, hogy komolyan gondolja. Én lepődtem meg a legjobban, mikor egy apró bólintással tudtomra adta, hogy tényleg ezt akarja. Buta voltam, hittem Neki. Némán levettem magamról pulóverét, szó nélkül a vállára terítettem, mintegy búcsúzóul lágy puszit leheltem az arcára, és besétáltam az épületbe. Egyedül – a szememben gyülekező könnyekkel és az érzéssel, hogy a torkom körül lévő kötél szépen lassan megfojt – próbáltam meg álomba sírni magamat.

Összeszedve minden erőm, tettem egy tétova lépést a perem felé, de szinte azonnal meg is kellett torpannom.

- Le ne merj ugrani! – Nem mertem megfordulni, féltem, hogy ez a hang csak a képzeletemben létezik. Csupán az agyam fáradt és gonosz tréfája.  – Ha megteszed, megyek utánad – hallottam egyre közelebbről. Centiről centire vált egyre valósabbá minden. – Nem érek én ennyit… – próbált viccelni, de én hallottam, hogy valójában fél, hogy félt engem.

- Akkor mondd, hogy nem futsz el újra – suttogtam magam elé a semmibe. Hangom rekedt volt, Ő mégis értette.

- Nem megyek sehova – fonta karjait a derekam köré. Éreztem, hogy remeg, hogy éppen úgy remeg, mint én. – Kérlek, nagyon kérlek, ne csinálj butaságot. Ne kelljen attól félnem, hogy feladod – súgta halkan a fülembe, majd ajkaival lágyan végigszántott a nyakamon. Lábaim megrogytak, ha nem tart erősen, összeesetem volna. Egy erőteljes mozdulattal maga felé fordított, és sokáig csak nézte fakó szemeimet, melyekbe lassan visszatért az élet. Ő is tudta, és én is tudtam jól, hogy csak perceken múlt minden. Ha csak néhány perccel később érkezik…

Arca kínzó lassúsággal közeledett az enyémhez, szinte nem is tűnt valóságosnak. Olyan hihetetlen volt az egész, hogy kénytelen voltam győzködni magam arról, hogy nem álmodom, hogy ez tényleg, tényleg velem történik. Már csak pár milliméter volt köztünk a távolság, mikor megállt. Keresett valamit az arcomon, fürkészte zöldes szemeimet, és nem mozdult. Talán az engedélyre várt, talán csak az akarta, én tegyem meg az utolsó lépést, azonban én nem vártam meg, hogy meggondolja magát, lábujjhegyre emelkedtem, ajkaimat pedig hideg szájára tapasztottam.

Hirtelen nyugodtam meg. A rettegés, a bűntudat, minden elmúlt egy fél pillanat alatt. Ahogy a karjaiban tartott, mindent elfelejtettem. Megfeledkeztem róla, hogy megbántottam az egyik legfontosabb embert az életemben, elfelejtettem, hogy bármi más is létezik a világon kettőnkön kívül. Abban a percben csakis Ő létezett… Úgy éreztem, végre minden a helyére került.

Azóta eltelt két hónap, és én megint itt vagyok. Állok a szikla peremén, ám ezúttal már nincs, ami visszatartson. A világ apró darabjaira hullott körülöttem, mikor egy vállrándítással elintézte mindazt, ami köztünk történt. Mindazok után, amit együtt átmentünk, még a szemembe sem nézett, úgy közölte velem, hogy vége. Esküszöm, nem haragszom, azt hiszem, Rá nem is tudnék, nem vagyok dühös sem. Csak piszkosul fáj.

Akik néhány hete még azt mondták, megértik, miért döntöttem Mellette, és nem ítélnek el, most összesúgnak a hátam mögött, azt mondják, egy kurva vagyok. De nekem nincs szükségem ítéletekre, épp eléggé haragszom magamra ezek nélkül is. Hiszen bűntudatom mit sem enyhült az elmúlt hónapban, csupán volt mellettem valaki, aki miatt megpróbáltam elviselni. Úgy éreztem, bármit mondhatnak rám, bárki ellenem fordulhat, bárki sarat dobálhat rám, amíg Ő velem van, mindent túlélek. De egy pillanat alatt tűnt el a semmiben, és bár sokan állnak mellettem, mégis olyan egyedül vagyok, mint még soha azelőtt.

Olyan nagyon hülyének érzem magam… Átvert, csak játszott velem, én pedig voltam annyira naiv, hogy bedőljek Neki. Beleszerettem anélkül, hogy bármi különöset is tett volna, beleszerettem alig pár nap alatt, beleszerettem minden feltétel nélkül. De hát miért is szabtam volna feltételeket, mikor azt mondta, szeret, mikor még egy héttel ezelőtt is boldogok voltunk…? Soha semmi nem fájt még annyira, mint az Ő viselkedése. Az az elutasítás és közöny, amit a szemében láttam két napon keresztül darabokra zúzott bennem mindent. Elérte vele, hogy végül mégis feladjam…

Lábaim maguktól mozdulnak a perem felé. Nem gondolok arra, mit hagyok magam mögött, mit adok fel pusztán egyetlen ember miatt. Nem gondolok semmire, csak az jár a fejemben, hogy most örökre megszabadulhatok minden fájdalomtól és minden kíntól, ami lassan belülről mar szét. Világ életemben tériszonyom volt, ám most még ez sem érdekel. Egyetlen cél lebeg a szemem előtt: a menekülés. Ezúttal nem jelenik meg senki a hátam mögött, senki nem állít meg. Nem szólal meg az a bizonyos hang a fejemben, nem késztet meghátrálásra a félelem. Lábam alól lassan elfogy a szilárd talaj, és csak zuhanok a mélységbe.

Eltűnik a félelem, a fájdalom, végre eltűnik a gombóc a torkomból. Kitisztul a fejem. Megkönnyebbülök. Elmúlik minden. Egyszerűen csak véget ér…

2010. nyár-ősz

Ne így...! :(

#GetWellSchumi

http://hvg.hu/sport/20131229_Sulyos_sibalesetet_szenvedett_Michael_Sch

Christmas Eve

Nagyon boldog Karácsonyt kívánok minden kedves Olvasómnak! :)

Ezzel együtt pedig megsúgnám, mintegy ajándékként, hogy holnapra készülök egy kis meglepetéssel :) Remélem, várjátok! És utólagos elnézést a kényszerszünetért.