Csak egy szó...

Sziasztok!

Képzeljétek, nagyon jó kedvem van az utóbbi időben :) A szabadidőm továbbra is rettentően kevés, de jól érzem magam. Ennek megnyilvánulásaként elővettem egy régebbi novellámat, átnéztem, kijavítottam, egy kicsit át is írtam. Nem túl hosszú, de szerintem ennek nem is kell hosszabbnak lennie.
Jó olvasást! :)

*.*.*

Csak egy szó...

Egy szó okozhat örömet, bánatot és lehetsz dühös is egyetlen szó miatt. Feje tetejére állíthatja az egész életedet. Mindent felforgathat. Egy kis szó tényleg megválthatja az egész világot, mert minden egyes kimondott szónak jelentősége van. Még akkor is, ha nem gondoljuk komolyan, még akkor is, ha azt hisszük, senki nem hallja.

A legjobb barátom volt. És ez nem azt jelenti, hogy négy évesen örök barátságot fogadtunk a homokozóban, és ettől úgy gondoltuk, hogy mindig együtt leszünk. Nem, mi nem ismertük egymást a kezdetektől, nem nőttünk fel egymás mellett, nem játszottunk együtt a játszótéren és nem tanultunk meg együtt biciklizni. De még ma is pontosan emlékszem arra a pillanatra, mikor először láttam meg az iskola folyosóján. Fogalmam sem volt arról, ki ő, és ő sem tudta, ki vagyok én, mégis valamiért mindketten éreztük, hogy köszönnünk kell a másiknak. Egy szó: szia. Csak ennyit mondtunk, de azt tökéletesen egyszerre. Ha órákig gyakoroltuk volna sem tudtuk volna pontosabban kiszámolni. Nem álltunk meg, elsétáltunk egymás mellett, én mégis biztos voltam benne, hogy valami elkezdődött. Mert azt, amit a szemében láttam, nem lehetett egyetlen köszönéssel elintézni. De akkor tovább kellett sétálnom. Tovább azzal a tudattal, hogy ennek lesz még folytatása.

Akkor és ott a gimnáziumban döntöttem: azt akartam, hogy annak a megértő barna szempárnak a tulajdonosa része legyen az életemnek. Egy szó… De anélkül az egy szó nélkül most kevesebb lennék. Ha azt az egy szót akkor nem mondom ki, megfosztottam volna magam egy jó baráttól, sőt, a legjobb baráttól, akit csak ember magának kívánhat. Egyetlen rövid szóval kezdődött minden, és a talán sors iróniája, hogy most is éppen csak egy apró szó miatt kavarognak a gondolatok a fejemben.

Az élet elsodort minket egymás mellől. Ő vidékre ment tanulni, én pedig a fővárosban maradtam. Alig találkoztunk, mégis szinte végig együtt voltunk. Sokszor hat-hét órát is beszéltünk naponta, mi tényleg mindent tudtunk a másik életéről. Minden fontosabb eseményt megosztottunk egymással, és ettől mindig kicsit úgy éreztem, hogy mellettem van. Türelmesen hallgatta végig nem éppen részletszegény beszámolóimat a számára valószínűleg teljesen érdektelen dolgokról, tantárgyakról és barátokról. De egyetlen egyszer sem mondta azt, hogy bocsi, ez most nem érdekel vagy erre most nincs időm. Furcsa, hogy ritkán volt alkalmunk személyesen látni a másikat, mégis akkor beszéltünk a legkevesebbet, mikor egymás szemébe tudtunk nézni. Ilyenkor nem volt szükség szavakra. Hülyén hangzik, de tényleg mindent ki tudtam olvasni a tekintetéből. Mint a romantikus amerikai filmekben, be tudtuk fejezni egymás mondatait és az étteremben tudtunk rendelni a másik helyett. Jobban ismertük egymást, mint az ikrek vagy a szerelmesek. Elképzelni sem tudtam volna az életemet nélküle.

Évek múltán álltunk az iskola folyosóján, éppen ott, ahol minden elkezdődött. Akkor láttam először majdnem másfél év után. Tekintetében ugyanaz a megértés és kíváncsi érdeklődés ült, mint oly sok évvel korábban. Nem mondtunk semmi, csak megöleltük egymást. Karjai közt elfogott egy rég elfeledett, vagy legalábbis elfeledettnek vélt, mégis szörnyen ismerős érzés. Egyszerűen biztonságban éreztem magam. Tudtam, hogy sosem akarna bántani, hogy sosem tudna bántani. Egyikünk sem szólalt meg, nem mondtunk közhelyeket arról, hogy mennyire hiányzott a másik. Ezt a pillanatot nem ronthattuk el felesleges és elcsépelt mondatokkal.

Végül Ő törte meg a némaságot. Elég volt egy szó, hogy kirántsa a lábam alól a biztosnak hitt talajt, és ledöntsön minden véres verejték árán felépített falat a szívemben.

- Szeretlek – mondta határozottan, én pedig talán életemben először, nem tudtam Neki mit mondani. Megmerevedett izmokkal léptem hátra, és pislogás nélkül bámultam az arcát. Kerestem valamit, egy jelet, hogy csak viccelt, hogy nem úgy értette, ahogyan én. De egyszerűen nem találtam semmit. Magabiztos volt, tudta, mit csinál. Erre készült, erre várt.

Sosem hittem benne, hogy egyetlen szó megváltoztathatja az egész életemet. Nos, talán kellett volna… Mert ahogy ott álltam Vele a kezdeteknél, nem jött ki hang a torkomon. Nem tudtam megszólalni, nem tudtam válaszolni. Pedig csak egy szó… Ennyi hagyta el ajkait.

Azóta eltelt két év. Ahogy körbenézek, látom az anyám szemében ülő könnyeket, sőt még apám tekintetében is ott a meghatottság. Nagyszülők, távoli rokonok, régen látott jó barátok, volt osztálytársak és szomszédok vesznek körül. Mind engem néznek. És itt van Ő is. A legjobb barátom, ahogyan éveken át neveztem. Sokat emlegetett szemeiben kíváncsiság, remény és végtelen türelem. Mindannyian várnak valamire… Rám. Az én válaszomra.

Már rég tudom, mit kell mondanom. Hisz csak egy szó…! Erre vár az egész násznép és a pap az oltárnál. És erre vár Ő is oly megértően.

- Igen – mondom ki végül azt az egy aprócska szót, ami tudom, hogy itt és most megváltoztatja a világomat. Nagy taps, ujjongás, egy csók, és az a biztos pont, ami nem enged el: az Ő barna szeme.

Mint mondtam, egy szó okozhat örömet, bánatot és lehetsz dühös is egyetlen szó miatt. Feje tetejére állíthatja az egész életedet. Mindent felforgathat. Egy kis szó tényleg megválthatja az egész világot, mert minden egyes kimondott szónak jelentősége van.

Már hiszek ebben. Már tudom.

2011.08.02.