Feliz Cumpleaños La Niña!

Díj :)

Sziasztok!

Tudom, tudom, megint elcsúsztam. De már megint/még mindig gond van a laptopommal, ráadásul fesztiváloztam egész héten, úgyhogy kellőképpen fáradt és rekedt is vagyok.

Viszont most egy díj miatt írom a bejegyzést, melyet ezúton is rettenetesen köszönöm Skylimitnek! <3 Borzasztó jól esik! :)

1. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!
2. Tedd ki a képet, majd válaszolj a kérdésekre!
3. Tegyél fel 5 kérdést!
4. Küldd tovább 5 embernek!

Skylimit kérdései:

1. Tervezed-e már a következő történetedet?
Igen, tervezem, sőt, az első rész már meg is van írva. Hogy őszinte legyek, mostanában teli van vele a fejem, még erről is álmodtam az elmúlt héten kétszer, úgyhogy valószínű, hogy lassan fel is kerül a prológus belőle. A helyszín Madrid lesz, ez biztos, főbb szerepekben a focisták közül pedig Ramos, Casillas, Ronaldo és Zidane (igen, Zidane!) állnak majd valószínűleg, de többet nem mondok róla :)

2. Milyen momentumot/részt volt a legnehezebb eddig megírni számodra?
Gondolom, erre valami szomorú részt kellene válaszolnom, de meglepő mód, azok a részek nagyon is könnyen mennek. Nem tudom, miért, valószínűleg, mert azokon sokkal többet gondolkozom úgy általában. Talán eddig a legnehezebb az volt, mikor a Way Backben Fernando és Lara kibékülnek. Legalább ezerszer töröltem ki, és írtam újra azt a részt, de még most is, ha visszaolvasom, tudom, hogy valami nem stimmel vele. De már így marad... :)

3. Zenével vagy anélkül megy jobban az írás?
Abszolút hangulatfüggő. Legtöbbször megőrülök a csendtől, és kell valami háttérzaj, de néha annyira idegesít, hogy szól valami, miközben koncentrálnék, hogy azt el sem tudom mondani. Viszont ha utazás közben (tehát mindig...) zenét hallgatok, akkor sokszor jut eszembe valami, amit azonnal meg kell írnom :)

4. Melyik volt életed legjobb pillanata?
Nehéz kérdés. Gondolkodást igényel. Mondhatnám sablonosan, hogy az, amikor felvettek az egyetemre, amikor meglett az első nyelvvizsgám vagy amikor nyertem egy utazást, de a válaszom ennél sokkal hülyébb (vagy romantikusabb - kinek, hogy tetszik). Azt hiszem, az volt életem legjobb pillanata, mikor először jöttem arra rá, hogy szerelmes vagyok. 16 éves voltam, és egy szilveszteri bulin voltunk. Egyik barátnőm rosszul lett, és az akkori barátom segített valahogy észhez téríteni. És olyan kedvesen bánt vele, annyira segítőkész volt, hogy emlékszem, csak bámultam azokat az iszonyúan szép kék szemeit, és az abszurd szituáció ellenére is mosolyognom kellett, mert akkor először biztosan tudtam, hogy szeretem. Félreértés ne essék, már nem vagyunk együtt, és nem is szeretnék vele lenni. Azóta az egyik legjobb barátom :) De azt a pillanatot tudom, hogy nem fogom elfelejteni soha.

5. Mivel szeretnél foglalkozni pár év múlva? (ez amolyan mi lesz, ha nagy leszel - kérdés lenne :D)
Mivel szeretnék? Pszichológus szeretnék lenni, miközben mellékállásban cikkeket írok egy internetes sportoldalnak/újságnak. Még jó, hogy nem azt kérdezted, mivel fogok foglalkozni pár év múlva, mert arra sajnos egészen más lett volna a válaszom...

Kérdéseim:

1. Az írás kezdetekor kitalálod, hogy mi lesz a történet vége vagy ez idő közben alakul ki? (Nálam mindkettő előfordult, ezért érdekel, hogy nálatok mi a tendencia :))
2. A kommentek, illetve a saját életed alakulása mennyire befolyásolja a történeted/történeteid alakulását?
3. Ki volt az első kedvenc focistád? Úgy értem, én például a kezdetek kezdetén, 9 éves koromban Brazíliának szurkoltam, és bizony - az akkor még nagyon fiatal - Ronaldo volt a kedvencem :)
4. Mit szeretsz jobban? A meglepő véget vagy a kiszámíthatóbb happy endet? (Film, könyv, bármi...)
5. Gondolkoztál már valaha azon, hogy miért szeretsz írni? (Bocsánat, a miértek megszállottja vagyok. Azt hiszem, ezért vonz ennyire a pszichológia is... :))

Akiknek küldeném:

Mivel a másik blogomon már megkaptam egyszer a díjat, ezúttal 5 olyan embernek szeretném küldeni, akiket szintén nagyon szeretek és régóta olvasok, de valamiért mégsem küldtem nekik még soha díjat :)

1. Deveczke
2. Nomi
3. Eni
4. Livi
5. Tia (ő a kivétel, de az új történetét is díjazni szeretném valahogy, ha már kommentelni még nem nagyon volt időm... - bocsánat érte ^^')

A résszel kapcsolatban már nem ígérek inkább semmi, szeretném holnap feltenni, de ki tudja.... Lehet, hogy agyonüt egy zongora az utcán.

Way Back Into Life - previously

Sziasztok!

Ma vagy holnap szeretném feltölteni a következő Way Back Into Life részt, mivel kedden elutazom, és nem leszek itthon egy hétig. Viszont addig is, itt egy kis előzetes :) Remélem, tetszik!

Ikerhez közeledve magamon érzem a barna szempár vizslatását, és még így, látatlanban is kiráz tőle a hideg. Szeretnék a szemébe nézni, szeretném látni, hogy még mindig olyan komolyan gondolja-e, hogy velem akar lenni, mint akkor este. Mert nem beszéltünk meg semmit. Így a döntő előtt egyáltalán nem akarok felborítani mindent az életében, tudom jól, hogy neki most koncentrálnia kell. Ráadásul jött ez a fotózás is másnap reggel… De hogy őszinte legyek, igazából csak félek. Olyan határozottnak tűnt, mikor azt mondta, nem akar mással látni. De fogalmam sincs, mennyit változott az utóbbi néhány évben. Lehet, hogy csak féltékeny volt, lehet, hogy csak dühében mondta, amit mondott. Megérdemeltem tőle minden egyes szót azok után, amit a bulimon a fejéhez vágtam. És ezért nem fordulok most hátra, ezért nem nézek rá. Nem akarom látni, nem akarom tudni, ha mégsem úgy gondolta, ahogy én.

Mert azt pontosan tudom, hogy én mit éreztem tegnap. Mit éreztem, mikor azt hittem, lefeküdtem Ronaldoval vagy, mikor megláttam Sergio szemében a csalódottságot. Most már tudom, mit akarok, mit akartam valójában végig. Én azt hiszem, csak nem mertem elengedni Nicket, nem mertem elengedni a fájdalmamat, a hiányt, amit a családom elvetése okozott. Nem akartam, hogy eltűnjön a tátongó űr, mert egyszerűen féltem továbblépni. Féltem, hogy elfelejtem, mennyire szerettem Nicket és a kicsit. Féltem, hogy csak a fájdalom tart még életben, féltem, ha az eltűnik, nem marad már semmi. Féltem, hogy minden más érzés régen kiveszett belőlem.

Még mindig félek. Még mindig fáj. De tudom, hogy így nem élhetek tovább. Összeroppannék ekkora teher alatt.

Iker mosolyogva ölel magához, és egy puszit nyom a homokomra. Megkönnyebbültem, mikor ma reggel, mikor éppen belekezdtem volna a bocsánatkérésbe, azt mondta, nem haragszik. Nem lett volna erőm látni az ő arcán is a dühöt. Még akkor sem, ha tudtam volna, hogy egyedül magamnak köszönhetem.

Nyertem :)

Sikerült egy kicsit elkérnem apa laptopját, és legnagyobb megelepésemre egy e-mail fogadott, mely szerint nyertem egy nyereményjátékon egy könyvet :) Remélhetőleg már jövőhéten kézhez is kaphatom! Nagyon várom...! :) Teljesen felpörgetett a dolog. Bár szüleim már teljesen kikészültek
tőlem. Nem gyakran nevezek be ilyesmikre, de ha igen, eddig mindig alkalommal nyertem :D (Tudom, tudom, hülye mázlista vagyok... Bárcsak mindenben ilyen szerencsém lenne :)) VIP koncertbelépőhöz és Kanári-szigeteki nyaraláshoz is volt már szerencsém, úgyhogy lassan lottózni kezdek... :)

Egyébként holnap van az utolsó vizsgám, úgyhogy felszabadul nagyon sok időm, és bár a laptopom továbbra sem működőképes, néha el tudom kérni valakiét, így lehet, hogy sikerül majd frissítenem is. Remélem...! :) Mostanában teli van a fejem azzal az új történettel, amit két bejegyzéssel ezelőtt említettem, úgyhogy lehet, hogy ki kell írnom magamból még mielőtt bármi mást tudnék folytatni. De a Run Awayhez is nagyon sok ötletem van, a Way Back Into Life következő fejezete pedig már majdnem kész is. Úgyhogy most kivételesen jól állok :) Lehet, hogy ez ennek a két számnak is köszönhető. Nagyon sokat játsszák őket mostanában rádióban, és megtetszettek. Pedig Pinket nem is szeretem...

Worst day ever

Sziasztok...!

Tegnap túléltem az utolsó vizsgámat is ebben a vizsgaidőszakban, de nem úgy sikerült sajnos, ahogy
szerettem volna és az érettségi sem lett olyan jó, mint terveztem. Egyre inkább úgy érzem, hogy maradásra kényszerülök, és a BME-n fogok diplomázni. Persze még mindig kérdés, hogy vajon mikor... Mert nem állok olyan jól, mint szeretnék. Csúsztam már legalább egy félévet, de lehet, hogy kettő lesz belőle :(

Ráadásul ami Titeket a legjobban érint: tegnap egyszerűen kikapcsolt a laptopom, és azóta nem kapcsol vissza. Jó informatikus tanonc révén - és egy hatalmas adag segítséggel - sikerült egy kis életet lehelni bele, legalább addig, hogy lementsek róla minden adatot - persze ehhez is elég egyedi módszer és egy külső billentyűzet bekötése kellett. De így legalább nem veszett el egy írásom sem, a fotóim és az egyetemi cuccaim is megvannak... De a szervizt ezzel nem úszhatom meg és valószínűleg az alaplap-cserét sem, úgyhogy bizonytalan ideig csak telefonról tudok netezni, ami egyben azt is jelenti, hogy nem tudom majd feltölteni a közben esetleg megírt, elkészült részeket.
Megértéseteket előre is köszönöm ezzel kapcsolatban! Igyekszem minél hamarabb és minél gyakrabban jelentkezni - legalább ezen a blogon -,de e-mailben és facebookon mindenesetre végig elérhető leszek.

Puszi,
Tina

Good Bye, Csárli!

Ich kann Deutsch sprechen

Jelentem, megvan a német nyelvvizsgám! :) Ha minden jól megy, jövő héten már a kezemben is tarthatom a frissen nyomott, a nevemre kiállított papírt, mely szerint  tudok németül. Hát... Mondjuk én ebben kételkedem :D A magyarral már kevésbé állok jól. Jól lehúzták az egyik esszémet és volt olyan válasz, ahol egyértelműen jót írtam, mégsem fogadták el. Úgyhogy beadtam a fellebbezést, eredménye viszont csak a szóbeli után lesz :( Addig sajnos nem tudok semmi biztosat. Viszont hétfőn lesz egy vizsgám az egyetemen, szerdán magyar szóbeli, utána pedig kresz vizsga, úgyhogy van
dolgom, nem is kevés, de egyelőre még élvezem :)

Azért egy rövid (tényleg rövid) részletet hoztam a Run Away 2. fejezetéből, aminek címe ...there is loneliness, és amit már nagyon régen fel kellett volna töltenem, de sajnos eléggé megrekedtem vele. Tudom, mit akarok írni, mégsem tudom elég jól megírni. Legalábbis nekem sosem tetszik eléggé, úgyhogy újrakezdem. De ígérem, ha túl  leszek a magyaron, hozok új fejezetet valamelyik történetemből.

Ha egy világhírű focistával akar feltűnés nélkül utazni az ember, akkor bizony figyelni kell egy-két dologra. Például nem mehetünk bármilyen nagy szállodába, mert minden bizonnyal lesz legalább egy lelkes rajongó, aki autogramot akar majd kérni, ezzel pedig akaratlanul is óriási lavinát indíthat el. Megláthatja ezt egy férfi, és azonnal beugrik neki, hogy honnan volt olyan fene ismerős a rövid, barna hajú srác a szemközti szobából, akivel a mai napon már legalább négyszer futott össze a szűk folyosón, de nem tudta hova tenni. A felismerést a férfi, bár tudja, a feleségét a legkevésbé sem érdeklik a sportok, azonnal elújságolja neki, hogy bizony melyik focista is lakik a szomszédjukban, a nő pedig nyilván pletykásabb, mint bármelyik vidéki néni, és az információt tovább is adja a nála jó tíz évvel fiatalabb szeretőjének, akinek nem is lehetne más foglalkozása, mint az újságírás. A másnapi lapok már le is hozzák a hatalmas sztorit, természetesen kibővítve és feltuningolva. Lavina. Egy végeláthatatlan lavina.

Így második nekifutásra, azt hiszem, sikerült megtalálnunk New York alighanem legkisebb panzióját. Mindössze három kiadó szobája van, ebből szinte magától értetődik, hogy kettő foglalt, tehát marad egy. De legalább kétágyas – még akkor is, ha az a két ágy össze van tolva…

És van még valami. Valami új. Nem tudom, hogy kisregény, néhány fejezetes novella vagy hosszabb lélegzetű írás lesz-e belőle, de van egy új ötletem, ami mostanában egyszerűen nem hagy nyugodni. Annyit elárulok, hogy Iker és Sergio elég nagy szerepet kapnának benne, de tegnap éjjel, álmomban Ronaldot is belekevertem a történetbe. Aztán majd meglátjuk, mi lesz belőle... :) A tervezett címét azért még elmondom: I Hate Myself For Loving You.