Biztosan sokan tudjátok, hogy két napja, január 25-én volt éppen tíz éve, hogy Fehér Miklós, a Benfica magyar csatára összeesett a pályán, és a több ezer szurkoló, TV-néző és a csapattársak szeme láttára életét vesztette. És én pontosan tudom, mit csináltam akkor. Zokogtam a TV előtt. Tíz éves voltam, és soha nem láttam még hasonlót. Napokig álmodtam ezzel. Azzal a mosolygós arccal, amikor megkapta a sárgalapot, majd a félelemmel a szemében, amikor megérezte azt, amit akkor még senki más nem sejtett. De soha nem fogom elfelejteni a földre borulva síró csapattársakat sem, akik először tudták meg, hogy meghalt. De még évekkel később, mikor évfordulókon vagy hasonló esetek alkalmával újra elővették a felvételt - például Antonio Puerta, a Sevilla játékosának halála, ami után szintén napokig nem tértem magamhoz - mindig sírtam. Most is sírok. Mert ilyennek egyszerűen nem lenne szabad történnie. Soha. Senkivel. Ilyen fiatalon egyszerűen nem.
Hat évig jártam a Margit híd budai hídfője felé gimnáziumba. A buszmegálló mögött, a felső rakparton van egy felirat hatalmas fehér betűkkel. Minden alkalommal elolvastam. Minden egyes reggel. A felirat ez volt:
Hat évig jártam a Margit híd budai hídfője felé gimnáziumba. A buszmegálló mögött, a felső rakparton van egy felirat hatalmas fehér betűkkel. Minden alkalommal elolvastam. Minden egyes reggel. A felirat ez volt:
Fehér Miklós, örökké bennünk élsz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése