Életérzés

Sírni, ha fáj...
Remegni, ha félek...
Érezni, hogy élek...

Danke, Philipp!

Kedves Mindenki, kedves Philipp! :)

Tudom, volt már egy bejegyzésem mostanában hasonló címmel, de emellett most nem tudok elmenni szó nélkül. Előre is bocsássátok meg a szentimentalizmusomat :)

Kevesen tudják, hogy bár focit nagyon régóta nézek, és már a 2002-es VB-re is úgy, ahogy emlékszem, sokáig nem volt kedvenc csapatom. Mindig inkább apukám kedvenceinek szurkoltam, és nagyon természetesnek tűnt a dolog. Aztán a Portugáliában megrendezett 2004-es EB és a 2006-os németországi VB alatt figyeltem fel egy játékosra, és általa egy válogatottra és egy klubcsapatra is. Azt hiszem, innen már igazán nem nehéz kitalálni, hogy a játékos az akkor 20-21 éves (annyi, mint én most!!) Philipp Lahm volt, a válogatott a Nationalelf, a klubcsapat pedig az FC Bayern München.

"Kapcsolatom" Lahmmal tehát 10 évre - a teljes válogatottban töltött időszakára - nyúlik vissza, mert bár nem emlékszem az első válogatott meccsére, mégis gyakorlatilag kezdettől fogva követtem a karrierjét. A 2004/2005-ös (EB utáni) szezonban is már fél szememet a Bundesligán tartottam, azonban a  2005/2006-os szezon volt az első, amelyet - Lahm stuttgarti kölcsönszerződésének lejártával - teljes egészében végigkövettem, és ekkor már teljes szívvel a Bayernnek kezdtem szurkolni. (Bár arra is emlékszem, hogy az első néhány hónapban Lahmot csak a lelátón lehetett látni, és ott is csak mankókkal - szegény, keresztszalag-szakadást kapott még Stuttgartban.)

Ezt pedig csak elősegítette, hogy mikor 2005-ben gimibe mentem, és megismerkedtem a mai napig egyik legjobb barátnőmmel, kiderült, hogy ő is Lahm és Bayern drukker :) Még honlapot is csináltunk a csapatról. Emlékszem, napokat töltöttem azzal, hogy Lahm életrajzát (ami egyébként azóta Lahm Wikipédia szócikkében - amit annak idején szintén én kezdtem el, és nagyon büszke vagyok rá! - olvasható) és a müncheni klub történetét írjam :D Bár a szüleim egy ideig mondogatták, hogy csak futó érdeklődés lesz ez nekem Münchennel és a bajor csapattal, a szerelem azóta is töretlen, és jöhet bármilyen Real Madrid vagy Sergio Ramos, akkor is Lahm és a Bayern voltak az én elsők, és ugyebár az elsőt sosem felejtjük el :)

Éppen ezért, mikor tegnap a Németország-Argentína barátságos meccs elején elbúcsúztatták a válogatottól, én bizony elpityeredtem. Ott sorakoztak a játékra kész focisták, és sorfalat álltak a válogatott éppen nem játszó tagjai, és olyan hihetetlen volt az egész. Ez a gyerek - mert valljuk be, 2004-ben, 20 évesen még gyerek volt - felnőtt, a válogatott kezdő embere, majd Michael Ballack utódjaként csapatkapitánya lett, és a világbajnoki győzelemig vezette a csapatát. Bár nem miatta kezdtem focit nézni, mégis úgy érzem, vele kezdődött a fanatizmusom, és én már most tudom, hogy mikor tervei szerint 2018-ban visszavonul a Bayernből - amihez olyan végtelenül hűséges Bastian Schweinsteigerrel együtt, hogy példaértékű -, én zokogni fogok! :)

Furcsa, hogy véget ért egy korszak. Még ha Lahm nem is vonult vissza a focitól, "csak" a válogatottságot mondta le, nekem nagyon hiányozni fog, sőt hiányzott már tegnap is! Egyúttal gratulálok az új csapatkapitánynak, Bastian Schweinsteigernek, nagyon megérdemelte, valamint a helyetteseinek, akik nem mások, mint Manuel Neuer, Sami Khedira, Thomas Müller és Mats Hummels :)

Köszönöm Neked ezt a 10 évet, Philipp! Nekem nagyon sokat jelentett :)

Most pedig néhány kép Philipp Lahm válogatott karrierjének legfontosabb állomásairól :)

A képek az FC Bayern München hivatalos Facebook oldaláról származnak. Minden jog őket illeti.

További képekért kattints IDE!

Lahm első válogatottsága 2004. február 18-án. 2:1-re verték Horvátországot :) (balra tőle Miroslav Klose, aki szintén most vonult vissza a válogatottságtól, jobbra pedig Oliver Kahn)

Az első nagy torna: EURO 2004 (mögötte sétál Bastian Schweinsteiger akkor éppen hidrogén-szőkére festett hajjal)

A 2006-os VB első gólja, a Costa Rica elleni nyitómeccs 6. percében. (Amit éppen a Bayern pályáján, az Allianz Arenaban rendeztek.) A kedvenc gólom még ma is :)

Aranygól a 2008-as EB-n. Ezzel a döntőbe jutásért 3:2-re verték Törökországot

Immár kapitányként a 2010-es VB-n (mögötte Manuel Neuer, aki ekkor "még csak" egy éve volt válogatott :))

A 2012-es EB negyeddöntőjében ő szerezte csapata első gólját, és ezzel lendületet adott a csapatnak, hogy végül 4:2-re verjék Görögországot

A 100. válogatottsága alkalmából köszöntötték 2013. szeptember 6-án, mikor a csapat Ausztria ellen lépett pályára

2014. július 13. :) Lahm csapakapitányként a világbajnoki győzelemig vezette a csapatát, majd nem sokkal később lemondta a válogatottságot. Megkoronázta a karrierjét ezzel a trófeával, az biztos :)

Búcsú a válogatottól Per Mertesacker, Miroslav Klose és Hansi Flick (segédedző) társaságában. "A négy csillagos kapitány" :) (és balról jobbra Mertesacker a "százkilencvennyolc centis világbajnok", Flick "módszeres csapatjátékos", Klose "szaltóval a futballtörténelemben" feliratú táblákkal)

A nagyság maga

Ez Benedek Tibor válasza arra, ha megkérdezik tőle, mit gondol a karrierjéről. Ő nem csak háromszoros olimpiai bajnok, a vízilabda válogatott szövetségi kapitánya. Ő háromszoros édesapa és főképp csodálatos ember is :)

Szép volt, fiúk! :)

 

Thank you, Captain! :)

Boldog voltam

Sziasztok!

Íme egy hirtelen felindulásból született, rövid kis novella :) Elég sok minden kavarog mostanában a fejemben. Nos, íme az eredmény.
Véleményt szívesen fogadok!

*.*.*

Boldog voltam

Régen sosem értettem, mit jelent valójában, ha meghasad az ember szíve. Csak egy ostoba szófordulatnak tűnt, amit az emberek túl sokszor és feleslegesen használnak. De most már tudom, hogy ez nem igaz. Már tudom, mennyire fáj… Ahogy a szemeidbe nézek, minden világossá válik. Az elviselhetetlen fájdalom, a rettegés, a tehetetlenség és a mérhetetlen kín néz vissza rám. Amit a tekintetedben látok, jobban fáj, mint eddig bármi az életben. Ezerszer rosszabb bármilyen fizikai kínnál. Rettegsz, hogy elveszítesz, félsz, hogy nélkülem kell tovább élned. Látom, tudom, hogy nem akarsz egyedül lenni.

Mintha egy kétszáz kilós ember ülne a mellkasomon, alig kapok levegőt, beszélni sem tudok. Mint a víz alatt rekedtek, fuldoklom. Csak fekszem az ágyon mozdulatlanul, és bámulom kék szemeidet. Mostanra tengerszín íriszed jeleneti számomra az egyetlen kapcsolatot az élettel, csakis emiatt nem adtam még fel. De tudom, hogy nem harcolhatok örökké, rettenetesen fáj, és szörnyen kimerít. Egyszerűen érzem, hogy mindjárt elfogy az erőm. Vége lesz.

Már nem sírok, azt hiszem, talán már nem is tudok sírni. Elfogytak a könnyeim. Mérhetetlenül üresnek érzem magam, és pokolian egyedül vagyok. Egyedül, pedig itt ülsz mellettem, szorítod a kezem és könnyezel. Sírsz miattam, sírsz helyettem is. Sírsz, mert te is tudod, hogy hamarosan véget ér, sírsz, mert neked is fáj, és sírsz, mert félsz a magánytól. Szívesen megmondanám, hogy sosem hagylak el, hogy akármi is történik, te vagy a mindenem. Megkérnélek, hogy ne add fel, hogy ne roskadj össze, de képtelen vagyok rá. Nincs erőm megszólalni, lélegezni is alig maradt.

Tudom, azt hiszed, rettegek, de én már rég nem félek a haláltól. Elfogadtam, hogy nekem ennyi jutott, elfogadtam a sorsomat. Igen, valamikor időközben elkezdtem hinni a Sorsban. Azt hiszem, máshogy ezt nem lehetne végigcsinálni. Remélnem kell, hogy valami jobb vár rám. Muszáj hinnem valamiben.

Szeretném feladni. Szeretném átadni magam, bármi jön is ezután. Végre megszűnne a fájdalom, nem kéne küzdenem azért, hogy csak még pár percig nyitva maradjon a szemem. De őszintén mondom, nem akarok meghalni. Egyszerűen nem halhatok meg, amíg ezt a szörnyű kínt látom a szemedben. Látom, hogy te még nem vagy kész elengedni, így még kitartok. Legyen az ára bármi, én nem hagylak egyedül. Annyian megtették már így is előttem…

Összeszedem minden erőmet, hogy még egyszer, utoljára megmozdítsam ujjaimat. Azt akarom, hogy rám nézz, a szemembe, mert ennyi idő után már szavak nélkül is értened kell. Lassan felemeled könnyes szemeidet, és egyenesen az én zöld tekintetembe nézel. A sós vízcseppek egyre folynak végig az arcodon, hogy végül a takarón, az ágyon és az én kezemen landoljanak. De bárhogy fáj is, nem eresztelek. Tekintetemmel fogva tartom a tiédet, mert tudnod kell, amit én már rég tudok.

Aztán valami megváltozik. A felismerés szikrája felbukkan kék íriszedben, és azt hiszem, már látod, amit mondani szeretnék. Már látod, hogy sajnálom, amiért itt kell hagynom téged. Már látod, hogy én nem szeretném, hogy szenvedj, sőt a világon bármit megtennék, hogy megkíméljelek a halálom fájdalmától. Látod a nyugalmat, a megbékélést, mindent látsz. Már tudod, hogy nem félek, és már tudod, hogy neked nem kell.

A felismerés hatására akaratlanul is halvány mosolyra húzódnak ajkaid. Ismersz, talán jobban, mint én magamat, pontosan tudod, milyen makacs vagyok. Tudod, hogy hinned kell nekem, hogy bíznod kell bennem, mert addig nem nyugszom. Nem akarsz egyedül lenni, nem akarsz elengedni, mégis nyugalom és büszkeség lesz úrrá rajtad. És én látom, hogy most már kész vagy, már nincs szükséged rám.

Izmaim elernyednek, légzésem még jobban lelassul. Fáradt vagyok, tudom, mindjárt örökre elalszom. „Boldog voltam veled” – suttogom utolsó erőmmel. Hangom rekedt, gyenge, alig hallható, de ezt az egyet még a tudtodra kellett adnom. Tudnod kell, mennyire hálás vagyok minden egyes percért, amit veled tölthettem. Az életem veled lett teljes. Te adtál erőt, tőlem lettem ez a lány. Talán furcsán hangzik, de az életemet köszönhetem Neked.

Nem mondhatok többet, képtelen vagyok tovább küzdeni, de már nem is akarok. Lassan lezáródik a szemem, már nem tudom nyitva tartani. Az utolsó, elmosódott kép, amit még e világról magammal viszek, a te gyönyörű tekinteted. 

With all due respect

Sok mindenről lehetne írni a VB kapcsán, de én nem szeretnék véleményt mondani a spanyolokról, ezúttal nem elemzek meccseket. Ez itt és most egy sokkal nagyobb, és szerintem emberileg sokkal fontosabb dologról szól. Serey Die az Kolumbia-Elefántcsontpart mérkőzés előtt végigzokogta a himnuszt. Nézők milliói látták. Én is láttam. Die kiállt, játszott, küzdött és megpróbálta. Két órával korábban tudta meg, hogy elveszítette az édesapját. Minden tiszteletem az elefántcsontpati középpályásé.

A Nemzeti Sport Online cikke ITT olvasható.

Update: Mint azt sokan tudjátok, a hír kacsának bizonyult. Ettől független, nem szeretném törölni a blogról, mert tanulságos. Ezzel együtt pedig szeretnék a Touré testvérek (Yaya Touré és Kolo Touré - az elefántcsontparti válogatott játékosai) öccséről, Ibrahim Touréról is megemlékezni. Mostanában sokat foglalkozom a halál tényével, és bátyjai kitartása  számomra példaértékű. Rest in Peace.