Sziasztok!
Tudom, marha rég jelentkeztem már bárhol is, de szeretném, ha tudnátok, hogy minden látszat ellenére még itt vagyok és élek, és így, túl az utolsó vizsgámon és az Aranylabda díjátadón, vadonatúj jogsimmal a kezemben - éljen!!! :) -, gondoltam, épp itt az ideje előkerülni.
Nos, kezdjük azzal, amiről már mindenki írt, csak én nem, de több emberrel is beszéltem róla. Az
Aranylabda. Egyet is értek, meg nem is. Jupp Heynckes abszolút megérdemelten lett az év edzője. Nála többet senki nem tett az évben, erről nem is lehet vitát nyitni. De annak ellenére, hogy ős-bayernes vagyok, nem biztos, hogy Ribérynek adtam volna a díjat. Ennek oka pedig egyszerű: nem vagyok benne biztos, hogy a Bayern jelenlegi keretében ő a legstabilabb és legjobb játékos, még akkor sem, ha ezzel a mondatommal egy világgal fordulok szembe. Azt viszont ki merem jelenteni, hogy Ronaldo a Real legjobbja, ahogy azt is, hogy Messi a Barcelonáé - már ha nem sérült meg nem hagyja el magát úgy, mint mondjuk ebben az évben tette. De bárki bármit mond, én nem adtam volna
Messinek a 2. helyet, ahogy Iniestának sem a 4.-et. Xavi és Iniesta pedig egyáltalán nem kerültek volna be az év csapatába. Schweinsteigert és Özilt például szívesen láttam volna a helyükön...
Az én elképelésemhez sokkal közelebb áll az
UEFA honlapján közzétett év csapata. Ha valaki ezt nem látta volna:
http://en.toty.uefa.com/ . Véleményeket várok a témában :) Érdekel, hogy ki mit gondol az Aranylabdáról vagy az UEFA év csapatáról!!
Nem tudom, kit mennyire érdekel - valószínűleg senkit semennyire :D - de úgy érzem, egy kicsit beszélnem kell
magamról is, ha már így eltűntem. Alig volt szabadidőm mostanában, de furcsa mód mégsem csináltam semmi különöset. De terveim azok vannak :) Februárban például elkezdek egy jelnyelv tanfolyamot. Régóta terveztem, hogy tanulok ilyesmit, nagyon vonz, bár tudom, hogy nagyon nehéz és évekbe telik rendesen elsajátítani - akárcsak bármelyik másik idegen nyelvet. De alapszintig mindenképp szeretnék eljutni év végéig :) Kíváncsi vagyok, mennyire fog ez sikerülni, nem tűnik lehetetlen próbálkozásnak. Főként, hogy most "csak" egy egyetemet fogok végezni a félévben, így
kicsit sokkal több időm lesz.
Közben pedig, hogy lekössem magam 2. félév kezdetéig, elkezdek jövő héten korrepetálni egy srácot matekból és informatikából. A volt gimimbe jár, most 11. osztályos, és mivel még visszajárok táboroztatni, ismerjük egymást egy ideje. Mostanában rengeteget hiányzott a suliból, úgyhogy segítek neki behozni a lemaradást. Ráadásul ugyanoda készül egyetemre, ahova én járok, úgyhogy tudok neki tanácsokat adni.
De írok is közben, még ha nagyon lassan is haladok. A
Time to Change 3. része már majdnem kész, csak átnézésre vár, de ezt holnapra halasztom. Szombatig viszont biztosan felkerül a blogomra. Nem vagyok benne biztos, hogy mindenkinek tetszeni fog, de annyiszor írtam már át és írtam meg újra, hogy szerintem ez most már a végleges verzió lesz. A bejegyzés végén egy rövid részletet olvashattok belőle. A másik blogomra pedig valószínűleg ki fogok tenni még ma vagy holnap egy szavazást arról, hogy ki melyik történetemet olvasná utána szívesen, mert az a furcsa helyzet állt elő, hogy kivételesen mindhármat tudnám folytatni :)
Egyébként néz valaki
kézilabda EB-t? Napok óta másról sem tudok beszélni, úgyhogy kihagyhatatlan. Ezek a srácok egyszerűen specializálódtak a döntetlenre. Sőt, az emberhátrányban befejezett, éppen hogy döntetlen meccsekre. Csak egy a baj vele: nekem most már lassan minden meccs utolsó percére állandósul a 200-as vérnyomás :) Ha így folytatják a fiúk, megduplázhatom a gyógyszerem adagját... :D Ma is a végén már hallottam a saját szívverésemet. Kikészítenek!! Nem kéne ennyire kicentizni azért. Tudom, könnyen beszélek a TV előtt ülve... :)
Ó, és persze a legjobbakat kihagytam. A nővérem kint dolgozott Németországban egy ideig, és miért is ne ment volna el az Oktoberfestre Münchenbe...
Nélkülem. Khm, khm... De kárpótlásképp beszabadult a Bayern Fan Shopba is, és kaptam karácsonyra egy kötött sapkát és egy mezt! :):)
A másikat pedig még én magam sem hiszem el egészen. Szerintem majd csak ott helyben fogok rájönni, hogy igaz-e vagy sem. Még érettségikor a szüleim megígérték, hogy ajándékként egyszer elvisznek Münchenbe egy Bayern meccsre. Azóta persze teljesen elfelejtődött, ráadásul voltam Győrben, mikor itt voltak, így azt gondoltam, ezzel le is tudták a dolgot. Erre néhány napja anya mondta, hogy néztek meccseket, és ami jó időpontban lennem az a áprilisi
Bayern-Dortmund, és már utána is néztek a jegyeknek :):)
Ennyi lettem volna mára, hamarosan jelentkezem :) Íme az előzetes:
Fernando az ágyán ül, éppen a telefonját nyomkodja.
Valószínűleg játszik. Mert ő egész nap
játszik. Esküszöm, rosszabb, mint egy kisgyerek. Még a lánya is hasznosabban
tölti a szabadfoglalkozást az óvodában, mint ő…
Alig beszéltünk azóta. Mikor kijött a kávézóból, egyetlen
szó nélkül beszállt a kocsiba, és visszajöttünk a szállodába. Hagyta, hogy útközben
kisírjam magam, nem mondott vagy kérdezett semmit, és ez nekem így tökéletesen
meg is felelt. És a szobába érve is csak gyorsan közöltem vele, hogy
lezuhanyozom, és már el is tűntem. Nem volt kedvem beszélgetni. Semmi szükségem
nem volt rá, hogy elmondja, mit érez, vagy én elmondjam neki. Változtat az
bármin is? Nem, Vicky ugyanúgy elküld, és ugyanúgy levegőnek néz akkor is, ha
megteszem.
Ahogy Nando észreveszi, hogy végeztem, leteszi a
telefonját maga mellé és rám emeli jellegzetesen barna szemeit. Arca meglepett,
nekem pedig olyannyira máshol jár az eszem, hogy másodpercekbe telik felfognom,
hogy döbbenete valószínűleg annak köszönhető, hogy még mindig törülközőben
állok alig egy méterre tőle. Gyorsan összeszedek néhány ruhát, és fülig
vörösödve sietek vissza a fürdőszobába. A szívem őrült gyorsan ver, levegőt is
alig kapok. Tudom, Istenem, pontosan tudom hogy nem kéne ezt éreznem.
Egyáltalán nem….
Csak érjünk haza Londonba…! Akkor elfelejthetem
végre ezt az egész hétvégét, és csinálhatok megint úgy, mintha a húgom halott
lenne, Fernando pedig nem egy városban élne velem. Talán gyáva vagyok, hogy ezt
gondolom. De még mindig jobb, mint az igazság.
Mikor következő alkalommal – immár felöltözve –
lépek be a helyiségbe, Fernando éppen egy üvegből, melyet valószínűleg a mini
bárból vett elő, tölt whiskyt két pohárba. Nem kérdezi kérek-e, csupán a
kezembe nyomja az egyiket.
- Ezt idd meg! – adja ki az utasítást. – Hidd el,
jót fog tenni.
Nem vagyok egészen biztos abban, hogy igaza van,
mindenesetre számhoz emelve a poharat, egy kortyra legurítom a tartalmát.
Nyelőcsövem ég az alkohol után, azt hiszem, az arcom is eltorzul, mégis piszok
jól esik a tudat, hogy ha ezt még néhányszor megismétlem, nem fog így fájni.
- Még egy? – kérdezi Fernando, de meg sem várva a
választ már tölti is a következőt nekem és magának is.
Nem tudom, mit tervez, de ha le akar itatni, nagyon
jó úton jár.
