Gyermeki szemmel

Sziasztok!

Elég jól haladok az írással, már majdnem kész a Way Back következő fejezete is, a Run Awaynek pedig durván a felével készültem el. Kikapcsolódásképp előszedtem egy újabb régebbi novellámat, kijavítgattam, és elhoztam Nektek.
Jó olvasást! :)

*.*.*

Gyermeki szemmel

Gyakran elfelejtjük, hogy az emberek hibáznak. Még azok is, akiket a legjobban szeretünk. Mindenki csinál olyan dolgokat, amikre később egyáltalán nem büszke, sőt, ha tehetné, kitörölné az életéből. Mindannyian követünk el hibákat, kisebbeket, nagyobbakat, senki nem tökéletes és egyáltalán senki nem ártatlan. Ezt mind tudjuk. Mégis olyan nehéz… Az emlékeinket senki nem veheti el tőlünk, de vannak dolgok, amiken egyszerűen csak tovább kell lépnünk. Az ember sosem felejt, de valahogy mégis minden alkalommal megbocsát. Ezt a csodálatos és egyszerre borzasztó adományt, mindenki születésekor megkapja, nekünk csupán meg kell tanulnunk élni vele.

- Anya, esik a hó! – kiabál Kyle a nappaliból. Ahogy a konyhába fut, és megáll előttem elismételve az imént már egyszer elhangzott mondatot, a szeme

csillog a boldogságtól.

Tudom, hogy mindig ez a kedvenc napja az egész évben. Hihetetlen lelkesedéssel várja az első havat. Egyszerűen boldoggá teszi, mikor érzi, hogy a frissen lehullott fehér hó ropog a talpa alatt. Irigylem, amiért ő még látja a szépséget a világban, megtalálja az apró dolgokat, amik miatt érdemes boldognak lenni. Ez a kisfiú egyszerűen nem hagyja, hogy bármi elrontsa a jókedvét vagy csak egy kicsit is lelombozza.

Megdöbbent a hirtelen változás, amit tíz éves kisfiam szemében látok. Gyönyörű kék tekintetét az enyémbe fúrja, egyszerűen megfogja a kezemet, és elkezd lefelé húzni. Ahogy számára is megfelelő magasságba kerülök, egyetlen szó nélkül megölel, és a fülembe suttog. „Haza fog jönni” – mondja olyan ártatlan hangon, hogy már-már hajlamos vagyok hinni neki. Azt hiszem, ennek a szőke szépfiúnak mindent elhinnék.

Igen, hiszen itt követtem el a hibát is. A kisfiú kiköpött apja, ugyanaz a tengerkék szem, ugyanaz a búzaszőke haj, ugyanaz a sármos arc és ugyanaz a csillogó, tipikus rosszfiús tekintet.

Ő volt a legmenőbb srác a suliban, minden lány a lábai előtt hevert. Pontosan ismertem a múltját, tudtam, hogy a legtöbb barátnőjét megcsalta, tudtam, hogy neki a kapcsolatok nem jelentenek sokat, tudtam, hogy ha már valaki nem kell neki, azt egyszerűen lecseréli. Nem is igazán foglalkoztam vele, hiszen én egy szürke kisegér voltam hozzá képest. Én lepődtem meg a legjobban, mikor egyik barátnőmtől megszerezte a számomat, és addig hívogatott, míg igent nem mondtam neki egy randira. És mégis bevettem… Elhittem neki, hogy én vagyok az igazi, mert úgy tűnt, komolyan gondolja.

Olyan nagyon szerelmes voltam, olyannyira ittam a szavait, hogy végül szinte meg sem ijedtem, mikor ott álltam tizenkilenc évesen terhesen. Biztos voltam benne, hogy mellettem áll majd. Többnyire igazam is lett, hiszen elvett feleségül, és mindennél jobban imádja a kisfiunkat…

- Remélem, kicsim – adok puszit életem legfontosabb férfijának homlokára. – Ha kész az ebéd, kimegyünk hóembert építeni, jó? – mosolygok a kisfiúra.

Nem kell megerőltetnem magam a boldogság látszatáért, Kyle tényleg felvidít, mindig képes rá. Ő hozza az állandó örömöt az életembe, ő az, akiért mindig érdemes tovább és tovább hajtanom magam. Az ő gyermeki világáért, azért, hogy mindig ezt a csillogást lássam a szemében, mikor leesik az első hó, hogy mindig ilyen ártatlan maradhasson, hogy mindig ilyen csodálattal láthassa a világot, mint most.

Daniel West. Ő volt az a szőke, kék szemű, izmos és rettentően szexi srác, akit végül alig húsz évesen férjemül fogadtam. Elhittem, hogy sosem bántana, elhittem, hogy a családunk a legfontosabb a számára. Sokat dolgozott, de mindig volt ideje rám és Kyle-ra, mellette úgy éreztem, én vagyok a legszerencsésebb ember a világon. De el kellett szúrnia…

Sosem felejtem el a pillanatot, azt hiszem, egy életre a retinámba égett a kép, ahogy egy másik nőt csókol. Teljesen ledermedtem, legszívesebben mindkettejüket felpofoztam volna, lábam mégse mozdult. Nem mentem oda hozzájuk, nem csaptam nagy balhét, még csak meg se szólaltam. Egyszerűen sarkon fordultam, kisétáltam Daniel irodájából, és hazamentem.

Azt hittem, el tudom játszani, hogy nem tudok semmiről, azt hittem, képes leszek tettetni, hogy boldog vagyok. De nem ment. Két napig mosolyogtam a szemébe, majd, mikor egy pillanatra elfordult, elmorzsoltam egy-egy könnycseppet vagy a fürdőszobába mentem kisírni magam egy kicsit. Nem mutattam neki, de rettenetesen szenvedtem. Tegnapelőtt este azonban már nem bírtam tovább. Elmondtam neki, hogy tudom, mit tett velem, elmondtam, hogy csalódtam, hogy még életemben nem csalódtam ekkorát, elmondtam, hogy vége, és megkértem, hogy menjen el. Döbbenetében még ellenkezni is elfelejtett, csupán bocsánatot kért, majd elhagyta a házat, belőlem pedig kitört minden elfojtott érzelem.

Csak mikor elment vettem észre, hogy Kyle végig az ajtóban hallgatózott. Kisírt szemmel néztem a tőlem alig pár méterre álló kisfiúra. Hiszen ő nem ezt érdemelte. Egyáltalán nem kellett volna hallania, ami itt történt, nem szabadott volna ilyen állapotban látnia. Ahogy ez a gondolat megszületett a fejemben, igyekeztem eltüntetni a könnyeket, abba akartam hagyni a sírást a kisfiam kedvéért. De ő egyszerűen nem hagyta, csak odajött hozzám, és bár láttam rajta, rengeteg kérdése lenne, nem mondott semmit, csak megölelt. „Szeretlek, anya” – mondta gyermeki ártatlansággal.

Alig, hogy Kyle befut a szobájába, nyílik a bejárati ajtó, és két napja nem látott férjem lép be rajta. Szívem hevesebben kezd verni, ahogy meglátom. Nem az idegességtől, nem a dühtől… A szerelemtől. Hihetetlen, hogy még ennyi év után is pillangók röpködnek a gyomromban, mikor meglátom Őt. Váratlanul érik meg a gondolat a fejemben: ez az ember tehet bármit, akkor is szeretem, akkor is Daniel marad az egyetlen, akit ennyire szeretni tudok.

Közelebb lép hozzám. Olyannyira közel, hogy mindent látok a szemében. Bűntudata van, szomorú, dühös és fáj neki, hogy elszúrta. Mégis olyan elszántan néz, hogy egész egyszerűen nem tudok megszólalni. Döbbenetem oka igencsak egyszerű: Daniel mindig mindent megkapott a szüleitől, a tanároktól, az üzletfelektől, amire csak szüksége lehetett. Soha semmiért nem kellett még igazán megküzdenie, neki minden egyszerűen az ölébe hullott. Sosem tervezett meg előre semmit, sosem gondolkozott el azon, hogy mi a következő lépés, vajon mi lesz vele öt vagy tíz év múlva. Ő egyszerűen nem ilyen, mert nem volt rá szüksége, hogy ilyen legyen.

- Nem adom fel. Harcolni fogok érted, mert te vagy az egyetlen dolog az életemben, amiért megéri küzdenem. Te vagy az egyetlen, aki nélkül egyszerűen nem tudnék élni. – Én lepődök meg a legjobban, mikor ezek a szavak elhagyják ajkait. Képtelen vagyok válaszolni, képtelen vagyok elküldeni, még megmozdulni sem tudok. Még akkor sem csinálok semmit, mikor még egy lépést tesz felém, és ezúttal valóban olyan közel kerülünk egymáshoz, hogy érzem mindig egyes lélegzetvételét.

- Puszild meg! – szólal meg Kyle a konyhaajtóban állva. Hallom, hogy hangjában öröm cseng, amiért ismét láthatja az apját. Ahogy ráemelem tekintetem, csillogó kék szeme csak úgy sugárzik, egyetlen dologra vár: hogy a szülei kibéküljenek. Hiszen ő még hisz a szerelem erejében, még elhiszi, hogy elég, ha valakit tiszta szívből szeretsz. Látom az arcán, egyáltalán nem érti, hogy mire várunk még mindig, mikor annyira egyértelmű az egész. Szeretjük egymást, egy család vagyunk, és ennek több mint elégnek kéne lennie. Csakhogy nem az… Az a kis apróság, az egyetlen dolog, ami visszatart, amiért habozok, amit egyszerűen nem tudok elfelejteni: a bizalom.

Tekintetem kisfiamról ismét férjemre téved. Érzem, hogy tátva marad a szám, azt hiszem, levegőt venni is elfelejtettem az imént. Könnyek gyűlnek Daniel szemébe. Egymás után, sorban indulnak el lassan az arcán, majd az álláról egytől egyik a földre zuhannak.

- Kérlek – súgja halkan. – Kérlek – mondja ismét. Esküszöm, mintha az életéért könyörögne. Olyan megtörtnek tűnik, olyan elesett, akár egy gyerek. Életemben először úgy látom, hogy nem Kyle az apja kiköpött mása, hanem éppen fordítva. Ugyanazt a tekintetet látom, mint két napja kisfiam szemében. És nekem annyira fáj ránéznem, hogy alig bírom megállni, hogy ne rohanjak el azonnal. Sosem láttam még sírni, mindig is jól tudta leplezni az érzéseit, mégis teljesen biztos vagyok benne, hogy amit most látok a szemében, az arcán, meggyötört testtartásán, az a valóság. Ez Daniel West valójában.

Szinte biztos vagyok benne, hogy én vagyok a világ legostobább és legnaivabb nője, mégis teszek egy fél lépést férjem felé, és egész egyszerűen megcsókolom. Nem azért teszem, mert elfelejtettem volna, hogy megcsalt, vagy már megbocsátottam a dolgot. Azért teszem, mert csak egyetlen pillanatra ugyan, de végre úgy látom magunkat, ahogyan Kyle teszi. Abban a pillanatban, nem értem, miért nem elég csak tiszta szívből szeretni a másikat, miért nem elég, ha te mindent megtennél ezért a kapcsolatért. És őszintén mondhatom, ez életem legboldogabb pillanata. Végre emlékszem, milyen volt kislánynak lenni, és álmodozni a szőke hercegről, emlékszem, mennyire vágytam az első csókra, az első szerelemre, mennyiszer képzeltem el, hogy milyen lesz az esküvőmön meseszép fehér ruhában végigsétálni a padok között, és meglátni azt az embert az oltárnál, akit őszintén szeretek. Erre a pillanatra vágytam: látni a férjem szemében, hogy az élete véget érne nélkülem, mert én vagyok az élete. Nem mondom, hogy megbocsátható, amit Daniel velem tett, nem mondom, hogy még egyszer ugyanolyan lesz a kapcsolatunk, mint előtte, de abban biztos vagyok, hogy nem akar és nem is tudna nélkülem élni.

Furcsa az élet. Azt hisszük, a gyermekeknek óriási szükségük van rá, hogy megmutassák nekik, hogyan kell élni, hogy működnek a dolgok a felnőttek éltében. De nekem ez a két nap elég volt, hogy rájöjjek, valójában Kyle sokkal jobban érti, hogy mi zajlik körülötte, mint én azt valaha is gondoltam. Ő volt a támaszom, mellettem állt és erősebb volt, mint a legtöbb felnőtt lett volna. Nem értettem, miből merít ekkora erőt és akaratot, de azt hiszem, már tudom. Egyszerű a dolog: neki ez gyerekként teljesen természetes.

Néhány napja még úgy gondoltam, nem tudom folytatni, feladom, mert nem vagyok elég erős ehhez. Egyetlen embernek köszönhetem, hogy mégsem így történt, és ez éppen tíz éves kisfiam. Egy olyan kisfiú, aki még nem tudja, hogy a világ kegyetlen, teli van fájdalommal és keserűséggel, mert ő még egyáltalán nem ilyennek látja. Ő hisz benne, hogy a boldogság csakis rajtunk múlik, senki nem veheti el tőlünk. És azt hiszem, ez a fontos. Sőt, ez a legfontosabb dolog az életben. Tudnunk és értenünk kell, hogyan látják az életet gyermekeink. Mert én már tudom, az ő világuk sokkal egyszerűbb, sokkal ésszerűbb és sokkal élhetőbb, mint a miénk.

2012. április 27.

 

Wie die Deutschen feiern

Tudom, tudom, ne ígérjek inkább, ha nem tudom betartani... Sajnálom. Viszont így stílszerűen egy németes bejegyzés, ha már túl vagyok a nyelvvizsgán. Ugyanis tegnap megvolt az írásbeli is! Úgyhogy hivatalosan is van időm írni, ma befejezem a részt, és fel is töltöm vagy ma vagy holnap. Esküszöm, addig fel sem állok a géptől!

Azonban most egy egészen már témáról akartam írni. Mint azt néhányan biztosan tudjátok, a Real Madrid és Spanyolország fanatizmusom előtt jó pár évvel már Németország és Bayern München mániában szenvedtem. És bár imádom a spanyolokat, imádom Ramost és Torrest, Casillasról nem is beszélve, azért van egy részem, ami bizony most már örökre Bayern rajongó marad.
A csapat már jó pár hete biztosította a bajnoki címet, ha jól tudom, szám szerint a 23.-at, azonban a 'salátástálat' csak tegnap vették át. Vagyis vette át Lahm, a csapatkapitány. Hatalmas bulit rendeztek már ott a pályán is, utána pedig a tradicionális bajor nadrágban és ingben is bohóckodtak még sokáig. Jó volt nézni, hogy ilyen vidámak. Mindenki a másik fejét locsolta sörrel, és természetesen előkerültek a gyerekek is, akik élvezték, ahogy a kabala szórakoztatta őket.
Mosolyogva nézem még most is vissza a képeket. Ezek a srácok is tudnak ünnepelni... :)

Íme a kedvenc képeim:

 

 

Survived

Sziasztok!

Jelentem, szerencsésen túléltem az érettségit és a nyelvvizsga szóbeli részét is. Már csak holnap reggel egy német írásbeli, és júniusig hivatalosan is végeztem a felvételivel. Persze, nem mintha a vizsgaidőszak sokkal jobb lenne... :) Mindegy, majd lesz valami.

Ellenben azért vagyok itt elsősorban, hogy hozzak egy rövid részt a Way Back Into Life 12. fejezetéből. Ahogy ígértem, ma estig igyekszem befejezni, és feltölteni, de erre valószínűleg csak későn kerül sor. Addig is:

A percek telnek, helyzet akad mindkét oldalon. Ronaldo csak nem akarja feladni. Nem szokása. Még a 89. percben is megpróbál gólt szerezni, de elhibázza. Kezdődhet a hosszabbítás. Lehet, hogy spanyol drukker szívem mondatja ezt velem, de mintha a portugál csapat elfáradt volna. Több a spanyol helyzet, de ők is inkább a kockázatmentes, taktikai játékra koncentrálnak a támadások helyett. Nem akarnak sérülést a döntőre, nem akarnak több sárgalapot sem. Dühít a tétovázás, dühít, hogy inkább a szerencsére és a tizenegyesekre bízzák a döntő sorsát, ahelyett, hogy kockáztatnának. Három perccel a vége előtt már mindenki tudja a stadionban, hogy biztos büntetőpárbaj elé nézünk. Oda sem figyelek már, a játékosok is már a tizenegyesekre készítik magukat.

- Hogy állunk? – hallok meg magam mellől egy ismerős hangot.

- Istenem, fogalmad sincs, mennyire örülök neked – bukik ki belőlem a kijelentés, pedig az elmúlt néhány nap után nem gondoltam volna, hogy ez lesz az első dolog, amit bátyámmal közlök, ha megérkezik. – Tessék, itt vannak a jegyzeteim. Most jönnek a büntetőt, addig nézd át őket. Arra gondoltam, hogy a büntetők miatt interjúvolhatnád a két kapust, de Ronaldo is… - kezdek bele, de Galeno arckifejezése megállásra késztet.

- Nem láttam a meccset, Lara. Nem csinálhatom meg az interjúkat. Mit kérdeznék? Hogy milyen tusfürdőt használnak? – kérdezi teljes természetességgel. Tudom, hogy igaza van, de nem voltam felkészülve erre a lehetőségre. Nem akartam foglalkozni azzal, hogy lehetetlen kérek tőle azzal, hogy az én jegyzeteim alapján készítsen interjút.

- És én ezzel most mihez kezdjek? – Ha eddig ideges voltam, most a szívroham kerülget.

- Csináld meg. Legyél te a riporter – mondja ki a tervét, mire földbe gyökerezik a lábam. Tudok írni, bármiről írok. Imádok írni. De én egy kamera előtt? Galenonak agyára ment a kórház. Egy értelmes szó sem jönne ki a torkomon. Nincs az az isten, amiért hajlandó lennék interjút készíteni bárkivel is.

Nem létezik!

I'm tired...

Elmondani sem tudom, mennyire sajnálom, hogy megint nagyon el vagyok veszve. Az egyetem melletti érettségire és nyelvvizsgára való tanulás minden létező energiámat felemészti. De tényleg. Mikor felállok éjjel az íróasztaltól, bedőlök az ágyba, és elalszom három percen belül. Reggel pedig kezdődik újra. Úgyhogy írni semmi időm sincsen, olvasni se nagyon, kommentelni pedig még annyi sem, de be fogom őket pótolni! :) Remélhetőleg két héten belül felszabadul az eddig magyarozással és németezéssel telt időm nagy része, ugyanis május 6-án meglesz a magyar emelt írásbeli, május 10-én és 11-én pedig a német nyelvvizsga, ezek után pedig már csak - persze a vizsgaidőszak mellett - annyi lesz a dolgom, hogy tételeket tanuljak és annyi olvassak, amennyit csak emberileg lehetséges.

Viszont a nagy irodalom tanulás közben újra és újra rá kell jönnöm, mennyire rengeteg szép vers van. Eddig is imádtam őket, eddig is képes voltam órákig böngészni egy-egy verseskötetet, de csak most jöttem rá, mennyire kevés verset ismerek igazán.

Kosztolányi Dezső: Boldog szomorú dal (részlet)

De néha megállok az éjen,
Gyötrödve, halálba hanyatlón,
Úgy ásom a kincset a mélyen,
A kincset, a régit, a padlón,
Mint lázbeteg, aki feleszmél,
Álmát hüvelyezve, zavartan,
Kezem kotorászva keresgél,
Hogy jaj! valaha mit akartam,
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben.

Csak egy szó...

Sziasztok!

Képzeljétek, nagyon jó kedvem van az utóbbi időben :) A szabadidőm továbbra is rettentően kevés, de jól érzem magam. Ennek megnyilvánulásaként elővettem egy régebbi novellámat, átnéztem, kijavítottam, egy kicsit át is írtam. Nem túl hosszú, de szerintem ennek nem is kell hosszabbnak lennie.
Jó olvasást! :)

*.*.*

Csak egy szó...

Egy szó okozhat örömet, bánatot és lehetsz dühös is egyetlen szó miatt. Feje tetejére állíthatja az egész életedet. Mindent felforgathat. Egy kis szó tényleg megválthatja az egész világot, mert minden egyes kimondott szónak jelentősége van. Még akkor is, ha nem gondoljuk komolyan, még akkor is, ha azt hisszük, senki nem hallja.

A legjobb barátom volt. És ez nem azt jelenti, hogy négy évesen örök barátságot fogadtunk a homokozóban, és ettől úgy gondoltuk, hogy mindig együtt leszünk. Nem, mi nem ismertük egymást a kezdetektől, nem nőttünk fel egymás mellett, nem játszottunk együtt a játszótéren és nem tanultunk meg együtt biciklizni. De még ma is pontosan emlékszem arra a pillanatra, mikor először láttam meg az iskola folyosóján. Fogalmam sem volt arról, ki ő, és ő sem tudta, ki vagyok én, mégis valamiért mindketten éreztük, hogy köszönnünk kell a másiknak. Egy szó: szia. Csak ennyit mondtunk, de azt tökéletesen egyszerre. Ha órákig gyakoroltuk volna sem tudtuk volna pontosabban kiszámolni. Nem álltunk meg, elsétáltunk egymás mellett, én mégis biztos voltam benne, hogy valami elkezdődött. Mert azt, amit a szemében láttam, nem lehetett egyetlen köszönéssel elintézni. De akkor tovább kellett sétálnom. Tovább azzal a tudattal, hogy ennek lesz még folytatása.

Akkor és ott a gimnáziumban döntöttem: azt akartam, hogy annak a megértő barna szempárnak a tulajdonosa része legyen az életemnek. Egy szó… De anélkül az egy szó nélkül most kevesebb lennék. Ha azt az egy szót akkor nem mondom ki, megfosztottam volna magam egy jó baráttól, sőt, a legjobb baráttól, akit csak ember magának kívánhat. Egyetlen rövid szóval kezdődött minden, és a talán sors iróniája, hogy most is éppen csak egy apró szó miatt kavarognak a gondolatok a fejemben.

Az élet elsodort minket egymás mellől. Ő vidékre ment tanulni, én pedig a fővárosban maradtam. Alig találkoztunk, mégis szinte végig együtt voltunk. Sokszor hat-hét órát is beszéltünk naponta, mi tényleg mindent tudtunk a másik életéről. Minden fontosabb eseményt megosztottunk egymással, és ettől mindig kicsit úgy éreztem, hogy mellettem van. Türelmesen hallgatta végig nem éppen részletszegény beszámolóimat a számára valószínűleg teljesen érdektelen dolgokról, tantárgyakról és barátokról. De egyetlen egyszer sem mondta azt, hogy bocsi, ez most nem érdekel vagy erre most nincs időm. Furcsa, hogy ritkán volt alkalmunk személyesen látni a másikat, mégis akkor beszéltünk a legkevesebbet, mikor egymás szemébe tudtunk nézni. Ilyenkor nem volt szükség szavakra. Hülyén hangzik, de tényleg mindent ki tudtam olvasni a tekintetéből. Mint a romantikus amerikai filmekben, be tudtuk fejezni egymás mondatait és az étteremben tudtunk rendelni a másik helyett. Jobban ismertük egymást, mint az ikrek vagy a szerelmesek. Elképzelni sem tudtam volna az életemet nélküle.

Évek múltán álltunk az iskola folyosóján, éppen ott, ahol minden elkezdődött. Akkor láttam először majdnem másfél év után. Tekintetében ugyanaz a megértés és kíváncsi érdeklődés ült, mint oly sok évvel korábban. Nem mondtunk semmi, csak megöleltük egymást. Karjai közt elfogott egy rég elfeledett, vagy legalábbis elfeledettnek vélt, mégis szörnyen ismerős érzés. Egyszerűen biztonságban éreztem magam. Tudtam, hogy sosem akarna bántani, hogy sosem tudna bántani. Egyikünk sem szólalt meg, nem mondtunk közhelyeket arról, hogy mennyire hiányzott a másik. Ezt a pillanatot nem ronthattuk el felesleges és elcsépelt mondatokkal.

Végül Ő törte meg a némaságot. Elég volt egy szó, hogy kirántsa a lábam alól a biztosnak hitt talajt, és ledöntsön minden véres verejték árán felépített falat a szívemben.

- Szeretlek – mondta határozottan, én pedig talán életemben először, nem tudtam Neki mit mondani. Megmerevedett izmokkal léptem hátra, és pislogás nélkül bámultam az arcát. Kerestem valamit, egy jelet, hogy csak viccelt, hogy nem úgy értette, ahogyan én. De egyszerűen nem találtam semmit. Magabiztos volt, tudta, mit csinál. Erre készült, erre várt.

Sosem hittem benne, hogy egyetlen szó megváltoztathatja az egész életemet. Nos, talán kellett volna… Mert ahogy ott álltam Vele a kezdeteknél, nem jött ki hang a torkomon. Nem tudtam megszólalni, nem tudtam válaszolni. Pedig csak egy szó… Ennyi hagyta el ajkait.

Azóta eltelt két év. Ahogy körbenézek, látom az anyám szemében ülő könnyeket, sőt még apám tekintetében is ott a meghatottság. Nagyszülők, távoli rokonok, régen látott jó barátok, volt osztálytársak és szomszédok vesznek körül. Mind engem néznek. És itt van Ő is. A legjobb barátom, ahogyan éveken át neveztem. Sokat emlegetett szemeiben kíváncsiság, remény és végtelen türelem. Mindannyian várnak valamire… Rám. Az én válaszomra.

Már rég tudom, mit kell mondanom. Hisz csak egy szó…! Erre vár az egész násznép és a pap az oltárnál. És erre vár Ő is oly megértően.

- Igen – mondom ki végül azt az egy aprócska szót, ami tudom, hogy itt és most megváltoztatja a világomat. Nagy taps, ujjongás, egy csók, és az a biztos pont, ami nem enged el: az Ő barna szeme.

Mint mondtam, egy szó okozhat örömet, bánatot és lehetsz dühös is egyetlen szó miatt. Feje tetejére állíthatja az egész életedet. Mindent felforgathat. Egy kis szó tényleg megválthatja az egész világot, mert minden egyes kimondott szónak jelentősége van.

Már hiszek ebben. Már tudom.

2011.08.02.

A Man of Words and not of Deeds

A man of words and not of deeds
Is like a garden full of weeds.
And when the weeds begin to grow
It's like a garden full of snow.
And when the snow begins to fall
It's like a bird upon the wall.
And when the bird away does fly
It's like an eagle in the sky.
And when the sky begins to roar
It's like a lion at the door.
And when the door begins to crack
It's like a stick across your back.
And when your back begins to smart
It's like a penknife in your heart.
And when your heart begins to bleed
You're dead, and dead, and dead indeed.

Annyira megtetszett ez a vers, hogy kiragasztottam a szekrényemre is :)

Amazing goal

Nem vagyok olyan hatalmas Ronaldinho rajongó, mint például anyukám, de ez valami félelmetes. Ez az ember még mindig egy zseni. Leírhatja az egész világ, de ő még mindig tud focizni. Ráadásul ez csak egy edzés volt...