Szívbe zárt emlékek

Sziasztok!

Megint elhavazódtam egy kicsit mostanában, de nem felejtettem ám el az ígéretemet! :) Íme itt lenne az első novellám, ami valóban a legkorábban íródott. Nyilván a végkifejletet elszámítva, a történet igaz. Velem történt. Többek között erre gondoltam, mikor azt mondtam, némelyik gyerekesnek tűnhet majd. De már nem bánom :) Hamarosan érkezem a következővel!
Ó, és ha valakit, érdekel a történet folytatása, mármint, hogy mi lett azóta a két főszereplő fiúval - merthogy mindkettővel tartom a kapcsolatot -, szívesen elmesélem, de inkább csak privát formában. De nyugodtan írjatok :)

*.*.*

Szívbe zárt emlékek

Egyedül álltam a szikla peremén. Már órákkal ezelőtt besötétedett, csupán egy a közelben pislákoló utcai lámpa biztosított még némi fényt. Szemem vörös és duzzadt volt a sok sírástól, de már elapadtak a könnyeim. A gombóc ugyan még mindig ott volt a torkomban, alig kaptam levegőt tőle, de már csak magamban, hangtalanul zokogtam.

Hosszan bámultam lefelé a mélységbe, újra és újra eldöntöttem, hogy ez az utolsó lépés, de végül mindig megtorpantam. Egyszerűen csak képtelen voltam leugrani. Nem a félelem tartott vissza, de még csak nem is a család. Csupán egyetlen ember miatt haboztam még mindig. Mert valahányszor a mélybe vetettem volna magam, az Ő arcát láttam magam előtt. Tudtam, annak ellenére, hogy most látni sem akar, belerokkanna, ha megölném magam. Nem akartam, hogy fájjon neki, nem jobban, mint ahogyan most fáj. A fenébe is, hiszen barátok voltunk…! Ismertem, talán jobban, mint ő saját magát. Én tudtam, ha egyszer rájön, mit is érez valójában, elmenekül, mégis jobban fájt és sokkolóbban hatott, mint eddig bármi az életben.

Már napok teltek el, de azóta nem aludtam egyetlen percet sem. Képtelen voltam. Valahányszor lehunytam a szemem, magam előtt láttam tengerkék tekintetében a fájdalmat, mikor azt mondta, felejtsük el egymást, felejtsük el, hogy ez valaha is megtörtént. Tudtam, hogy szenved, tudtam, hogy csak a bűntudat mondatja ezt vele, mégis képtelen voltam megszólalni. Elfogadtam a döntését, nem ellenkeztem. Azt hiszem, talán megijedtem. Sosem láttam még akkora dühöt a szemében önmaga iránt, mint akkor. Akkor, mikor bevallotta, több vagyok neki, mint egy barát. Több, mint ahogy azt éveken át állította. Soha nem akartam még annyira kárt tenni magamban, mint akkor éjjel, és soha annyira nem féltem még attól, hogy Ő kárt tesz magában.

Éjszakánként többnyire álmatlanul forgolódtam. Képtelen voltam kiverni a fejemből a kerti vaskapu csattanását, mikor bevágta maga mögött. Nagyon féltem, hogy akkor látom utoljára, mégsem mertem utána menni. A rettegés megbénított, a lábam egyszerűen nem mozdult. Csak álltam a teraszon, és reszketve bámultam elhaladó alakját. Tudtam, felesleges lenne bármit is mondanom, nem hallgatna meg, még csak rám sem bírna nézni. Tudtam, mit érez. Tudtam, hogy nem az fáj neki, hogy átverte önmagát, vagy engem, vagy az egész világot, hanem hogy átverte a legjobb barátját. Pontosan tudtam, mert én is ezt éreztem. Nem mehettem utána, mert önmagának kellett megbocsátania. Még akkor is, ha magamnak sosem tudtam.

Ahogy a sziklán álltam, fejemben újra és újra végigpergett történetünk rövid kisfilmje. Fülemben csengett félénk hangja, mikor az első csókunk után megkérdezte, most mégis mihez kezdjünk. Pontosan emlékeztem a félelemre, amit én magam is éreztem, de lépnem kellett. Nem várhattam rá örökké… Csak megszorítottam hideg, remegő kezét, és halk hangon csak ennyit mondtam: „tudod, hogy én mit akarok”. Tudta. Tudom, hogy tudta… Nem válaszolt azonnal, némán, szinte kétségbeesetten szorítva a másik kezét, sétáltunk fel a teraszara. Megállt a lépcső tetején, és csak lehajtott fejjel bámulta a földet. Én pedig vártam, hiszen én már döntöttem, most rajta volt a sor…

Mindkettőnk rettenetes bűntudatának oka alig egy méterre állt tőlünk, a terasz másik végén, én pedig egyszerűen nem mertem odanézni. Éreztem magamon fájdalmas tekintetét, de képtelen volna a szemébe nézni. Újra és újra úrrá lett rajtam a gyűlölet önmagam iránt. Hogy tehetem ezt…? Mégis hogy vagyok erre képes…? Az Ő hangja rántott vissza a valóságba. „Hagyjuk abba” – hallottam meg rekedt suttogását magam mellől. Hirtelen fel sem fogtam a szavak jelentését, vagy talán nem akartam felfogni, csak bámultam mereven a sötétségbe. El kellett telnie egy pár percnek, hogy értelmezni tudjam a hallottakat. Hátrébb léptem egy lépést, fennakadt, döbbent szemmel bámultam az arcát, és kerestem egy jelet, hogy komolyan gondolja. Én lepődtem meg a legjobban, mikor egy apró bólintással tudtomra adta, hogy tényleg ezt akarja. Buta voltam, hittem Neki. Némán levettem magamról pulóverét, szó nélkül a vállára terítettem, mintegy búcsúzóul lágy puszit leheltem az arcára, és besétáltam az épületbe. Egyedül – a szememben gyülekező könnyekkel és az érzéssel, hogy a torkom körül lévő kötél szépen lassan megfojt – próbáltam meg álomba sírni magamat.

Összeszedve minden erőm, tettem egy tétova lépést a perem felé, de szinte azonnal meg is kellett torpannom.

- Le ne merj ugrani! – Nem mertem megfordulni, féltem, hogy ez a hang csak a képzeletemben létezik. Csupán az agyam fáradt és gonosz tréfája.  – Ha megteszed, megyek utánad – hallottam egyre közelebbről. Centiről centire vált egyre valósabbá minden. – Nem érek én ennyit… – próbált viccelni, de én hallottam, hogy valójában fél, hogy félt engem.

- Akkor mondd, hogy nem futsz el újra – suttogtam magam elé a semmibe. Hangom rekedt volt, Ő mégis értette.

- Nem megyek sehova – fonta karjait a derekam köré. Éreztem, hogy remeg, hogy éppen úgy remeg, mint én. – Kérlek, nagyon kérlek, ne csinálj butaságot. Ne kelljen attól félnem, hogy feladod – súgta halkan a fülembe, majd ajkaival lágyan végigszántott a nyakamon. Lábaim megrogytak, ha nem tart erősen, összeesetem volna. Egy erőteljes mozdulattal maga felé fordított, és sokáig csak nézte fakó szemeimet, melyekbe lassan visszatért az élet. Ő is tudta, és én is tudtam jól, hogy csak perceken múlt minden. Ha csak néhány perccel később érkezik…

Arca kínzó lassúsággal közeledett az enyémhez, szinte nem is tűnt valóságosnak. Olyan hihetetlen volt az egész, hogy kénytelen voltam győzködni magam arról, hogy nem álmodom, hogy ez tényleg, tényleg velem történik. Már csak pár milliméter volt köztünk a távolság, mikor megállt. Keresett valamit az arcomon, fürkészte zöldes szemeimet, és nem mozdult. Talán az engedélyre várt, talán csak az akarta, én tegyem meg az utolsó lépést, azonban én nem vártam meg, hogy meggondolja magát, lábujjhegyre emelkedtem, ajkaimat pedig hideg szájára tapasztottam.

Hirtelen nyugodtam meg. A rettegés, a bűntudat, minden elmúlt egy fél pillanat alatt. Ahogy a karjaiban tartott, mindent elfelejtettem. Megfeledkeztem róla, hogy megbántottam az egyik legfontosabb embert az életemben, elfelejtettem, hogy bármi más is létezik a világon kettőnkön kívül. Abban a percben csakis Ő létezett… Úgy éreztem, végre minden a helyére került.

Azóta eltelt két hónap, és én megint itt vagyok. Állok a szikla peremén, ám ezúttal már nincs, ami visszatartson. A világ apró darabjaira hullott körülöttem, mikor egy vállrándítással elintézte mindazt, ami köztünk történt. Mindazok után, amit együtt átmentünk, még a szemembe sem nézett, úgy közölte velem, hogy vége. Esküszöm, nem haragszom, azt hiszem, Rá nem is tudnék, nem vagyok dühös sem. Csak piszkosul fáj.

Akik néhány hete még azt mondták, megértik, miért döntöttem Mellette, és nem ítélnek el, most összesúgnak a hátam mögött, azt mondják, egy kurva vagyok. De nekem nincs szükségem ítéletekre, épp eléggé haragszom magamra ezek nélkül is. Hiszen bűntudatom mit sem enyhült az elmúlt hónapban, csupán volt mellettem valaki, aki miatt megpróbáltam elviselni. Úgy éreztem, bármit mondhatnak rám, bárki ellenem fordulhat, bárki sarat dobálhat rám, amíg Ő velem van, mindent túlélek. De egy pillanat alatt tűnt el a semmiben, és bár sokan állnak mellettem, mégis olyan egyedül vagyok, mint még soha azelőtt.

Olyan nagyon hülyének érzem magam… Átvert, csak játszott velem, én pedig voltam annyira naiv, hogy bedőljek Neki. Beleszerettem anélkül, hogy bármi különöset is tett volna, beleszerettem alig pár nap alatt, beleszerettem minden feltétel nélkül. De hát miért is szabtam volna feltételeket, mikor azt mondta, szeret, mikor még egy héttel ezelőtt is boldogok voltunk…? Soha semmi nem fájt még annyira, mint az Ő viselkedése. Az az elutasítás és közöny, amit a szemében láttam két napon keresztül darabokra zúzott bennem mindent. Elérte vele, hogy végül mégis feladjam…

Lábaim maguktól mozdulnak a perem felé. Nem gondolok arra, mit hagyok magam mögött, mit adok fel pusztán egyetlen ember miatt. Nem gondolok semmire, csak az jár a fejemben, hogy most örökre megszabadulhatok minden fájdalomtól és minden kíntól, ami lassan belülről mar szét. Világ életemben tériszonyom volt, ám most még ez sem érdekel. Egyetlen cél lebeg a szemem előtt: a menekülés. Ezúttal nem jelenik meg senki a hátam mögött, senki nem állít meg. Nem szólal meg az a bizonyos hang a fejemben, nem késztet meghátrálásra a félelem. Lábam alól lassan elfogy a szilárd talaj, és csak zuhanok a mélységbe.

Eltűnik a félelem, a fájdalom, végre eltűnik a gombóc a torkomból. Kitisztul a fejem. Megkönnyebbülök. Elmúlik minden. Egyszerűen csak véget ér…

2010. nyár-ősz

Ne így...! :(

#GetWellSchumi

http://hvg.hu/sport/20131229_Sulyos_sibalesetet_szenvedett_Michael_Sch

Christmas Eve

Nagyon boldog Karácsonyt kívánok minden kedves Olvasómnak! :)

Ezzel együtt pedig megsúgnám, mintegy ajándékként, hogy holnapra készülök egy kis meglepetéssel :) Remélem, várjátok! És utólagos elnézést a kényszerszünetért.

Egy bejegyzés, amit soha nem akartam megírni

Az elmúlt néhány hétben, mint azt több ízben is kifejtettem, úgy éreztem, a hullámok összecsapnak a fejem felett. Most azonban már nem csak összecsapnak, de el is lepnek engem, és fuldoklom. Nem találom a helyem, nem találom a célom, és pocsékul érzem magam minden lehetséges szinten.

A hétvégémet táborozással/táboroztatással töltöttem, és rájöttem valamire. Valami nagyon fontosra. Egyedül vagyok. Mégpedig önszántamból. Mert nem hagyom, hogy az emberek megismerjenek, sőt, inkább megoldom mindenki más problémáját, segítek mindenkinek mindenben, csak hogy addig se kelljen magammal, a saját életemmel foglalkoznom.
Ott voltam hétvégén ezekkel a srácokkal, és jobban éreztem magam, mint az elmúlt pár hónapban összesen, de újra és újra beférkőzött a gondolat az agyamba, hogy bár a barátaimnak tartom őket, semmit nem tudnak rólam. Azt tudják, hogy engem éjjel fél háromkor is felhívhatnak, én ugrok, ha baj van (mert volt már erre is példa...), de igazából azt nem tudják, hogy én sosem kérnék tőlük hasonlót. Nem kérnék segítséget. Nem csak tőlük, senkitől sem. Félreértés ne essék, imádom őket. Egytől egyig. Idióták, de éppen annyira, amennyire kell, egy pillanatra sem lehet unatkozni mellettük. Megnevettetnek, meghallgatnak, hasonlítanak rám. De ennyi. Nagyon kevés ember van, akiket közel engedek magamhoz, kevesen vannak, akik ismerik az életemet, igazán ismernek engem.
Ezen akarok most változtatni. Így, három nap sírással a hátam mögött, úgy érzem, elég volt! Komolyan, most elég mindenből. Magamra vállalom az egész világ problémáit, és közben hagyom, hogy a sajátjaim mérföldekkel túlnőjenek rajtam... Szép kis pszichológus leszek...

Nominak néhány nappal ezelőtt már mondtam, hogy én napló helyett novellákat írok. Csakhogy ezeket soha nem mutatom meg senkinek, mert nagyon személyesek. Akkor azt mondtam, nem akarom, hogy ezeket bárki elolvassa, de azóta ezen nagyon sokat gondolkoztam, és úgy döntöttem, talán épp itt lenne az ideje, hogy megtudjátok, hogyan lettem az a lány, aki vagyok. Lesznek olyanok, amik gyerekesnek tűnnek, és valójában azok is, mert évekkel ezelőtt írtam, de akkor úgy éreztem, ez fontos, és ha akkor úgy éreztem, bizony az is volt.
Szóval ezekből a novellákból fogok feltölteni néhányat. Lesznek régebbiek, újabbak és egészen frissek (tegnap befejezettek) is. Addig is kérek egy kis türelmet, hogy összeszedjem magam.

Tipikus...

Természetesen most, hogy holnap két nagyon fontos zh-m is lesz, és tanulnom kéne, mint a gép (napok óta ezt is teszem), megszállta a fejemet egy új novella meg persze Sergio Ramos és az ő meg
nem született kisbabája, aki természetesen a fejemben már nagyon is él, és borzasztóan aranyos, és éppen olyan, mint az apja, és én imádom :D Tipikus. Mindig akkor van ennyi ötletem, ha nem kéne...
Szóval annyi, de annyi gondolatom van, amit nem tudok kiverni a fejemből, de le sem írhatom, mert akkor garantáltan megbukok holnap, azt pedig sajnos nem engedhetem meg magamnak. De nem kell aggódni, természetesen mielőtt ebbe komolyabban belefogok, befejezem a Time to Change-et, és frissítek mindhárom történetemből (kezdenek sokan lenni... :\). Egész jól állok velük, kivételesen mindegyiket tudom, hogyan akarom folytatni, úgyhogy most biztosan nem kell majd nagyon sokat várni.

Viszont jövő hét végén táboroztatok gyerekeket, úgyhogy biztosan nem lesz időm írni, de azért nagyon várom :) Mindig jól szokott sikerülni, csak azon lepődök meg, mikor nem mernek letegezni a hetedikesek :D Pedig ennyire nem vagyok ám ijesztő. Még akkor sem, ha a főszervező úgy mutat be, hogy garantáltam hallgassanak rám a későbbiekben.

Szóval sok a dolog, kevés az idő, és be is fejezem mielőtt itt ragadok bloggeren tanulás helyett :) Akinek kritikával/olvasásssal vagy mindkettővel lógok, ne aggódjon, hamarosan (mondjuk a holnapi nap után) pótlom! :) És a 30 day football challenge-et is folytatni fogom! (Ezt még ma tervezem.)

30 Day Football Challenge - Day 20

30 Day Football Challenge 
Day 20 - Favorite save

Mint az a fenti képekből is kiderül, nincs kedvenc mentésem. Viszont van sok kapus, akiknek sok gyönyörű védésük volt az évek során :) A lista a teljesség idénye nélkül: Iker Casillas, Oliver Kahn, Pepe Reina, Király Gábor, Bogdán Ádám, Petr Čech, Gianluigi Buffon és még sokan mások, akik nem jutottak eszembe első körben.

Íme néhány videó is :)

Happy 30th Birthday Philipp!

30 Day Football Challenge - Day 19

30 Day Football Challenge 
Day 19 - Favorite goal

A 2006-os németországi VB nyitómccsének 6. percében szerzett gólt Philipp Lahm, és én abban a pillanatban örök kedvencemmé fogadtam a hátvédet (mostanában inkább középpályást...:)) És éppen ma még aktuális is... :)
Íme a gólja videón is:

30 Day Football Challenge - Day 18

30 Day Football Challenge

Day 18 - Favorite match

 

 

Azt hiszem, ez is egy kis magyarázatra szorul. Nincs kedvenc meccsem, vagyis inkább végtelenül sok van. Szeretem mindet, ami pörög, mindkét csapat küzd a végsőkig, nem adja fel, izgalmas és egyáltalán nem kiszámítható. Ilyen volt a 2013-as Szuperkupa, melyet a Chelsea és a Bayern játszott vagy a nemrégiben zajlott BL csoportkör Juventus-Real mérkőzése. Ilyenkor számomra mindegy, hogy mi az eredmény, élvezettel nézem. Tudom, ez talán furcsa lehet egy szurkolótól, hogy nem bánja, ha nem nyer a csapata, de így van. Ha mindent megtettek, nem érdekel :)
És akkor felmerül a kérdés, mit keres ebben a felsorolásban a Győr-Bayern meccs. Nos, a történet annyi, hogy ez volt az első, amit élőben láttam. Ráadásul a tíz éves korom óta kedvenc csapatom játszott Magyarországon, láthattam Schweinsteigert, Lahmot, Neuert, és bizony ez volt az első mérkőzés, melyen Götze Bayern mezben lépett pályára. És én ott voltam....! :)

Something I forgot

Sok minden történt mostanában velem és mellettem. A családommal, körülöttem, az iskolával, iskolákkal, és mint az több bejegyzésemből is látszott, nem nagyon találtam a helyem. Hogy pontosabban fogalmazzak, nem nagyon találtam önmagam. Most viszont egy kicsit rendeződni látszanak a dolgok, és ez lehetőséget ad arra, hogy újrakezdjek valamit,ami nagyon elfelejtődött az utóbbi időben. Ez pedig a 30 napos kihívás, amit még nyáron csináltam, és azzal a lendülettel félbe is hagytam. Tudom, nem szabályos, hogy ennyi kihagyás volt a napok között, hiszen több hónapról beszélek. De nem tudtam ezzel foglalkozni, igazából nagyon sok mindennel nem tudtam foglalkozni, amivel igenis kellett volna. De most itt vagyok, úgyhogy újult erővel, átgondoltan következik még a mai nap folyamán a 18. nap :)

Only one word: tired.

Ezúttal kicsit jobb hangulatban, de lényegesen fáradtabban ülök neki, hogy egy kicsit az életemről
"meséljek". Rossz kedvemnek és borzasztó alváshiányomnak alapvetően - a korábban felsoroltakon kívül - fő oka az iskola. Az elmúlt két hétben összesen írtam 11 zh-t, jövő héten írok újabb 5-öt, utána pedig még 4-et. Azt hiszem, mondanom sem kell, mennyi tanulást igényel (vagy igényelne) mindez. Esküszöm, már kapcsolásokkal, programozással, számítógép alkatrészekkel és differenciál egyenletekkel fekszem és kelek, és nagyjából kávén élek. Tegnap már annyira szétesve éreztem magam, hogy fél délelőtt pityeregtem. De már nem bánom, igazán jót tett. Esküszöm, jobban érzem magam, kiadtam magamból nagyon sok mindent. Csak a páromat sajnálom, hogy végig kellett hallgatnia.

Ennek ellenére próbálok írni. Pontosabban írok. Vagy legalábbis folyton agyalok valamin. Utazás közben - villamoson, buszon - sokat olvasok, így ennek köszönhetően újabb és újabb ötletek jutnak eszembe, két órám közti szünetekben pedig igyekszem ezeket le is jegyezni. Nem haladok valami gyorsan, a fejemben sokkal több minden van meg, mint papíron. De azért igyekszem.
A héten (vasárnap) szeretnék feltölteni egy novellát - Fernando főszerepléssel, ebből hoztam egy rövid részletet is :) A címe Time to Change lesz (bár azért a változtatás jogát fenntartom :)) De az I Hate és a Run Away soron következő részeivel is haladok, de ezek valószínűleg csak novemberben készülnek majd el.

Dühös vagyok a kislány szüleire. Felelőtlenek. Szerintem fogalmuk sincs róla, egy gyereknek mekkora szüksége van rájuk. Bele sem gondolnak, hogy a lányuknak ők jelentik a világ közepét, hogy számít rájuk, ők az egyetlenek, akikre mindig számít. Én nem voltam már kisgyerek, mikor anya és apa elhagytak, de emlékszem még, mennyire vártam napokig, sőt hónapokig, hogy egyszer csak felbukkannak. Nem hitem el, hogy meghaltak. Azt hittem, csak nyaralni mentek, és vissza fognak jönni. Tudom, ostoba gondolat egy tizenöt éves lánytól. De az ember logikát keres. Mindig és mindenben. Akkor is, ha valami egyáltalán nem logikus. Akkor is, ha valaminek nincs értelme.

Az óvoda ajtaja hirtelen kivágódik, és egy kapucnis férfi siet be rajta bőrig ázva. Annyira lekötötte gondolataimat a kislány és a múlt, hogy észre sem vettem, mikor kezdett esni.

Én ugyan nem látom az érkező férfi arcát, a kislány azonban felpattan a földről, és a babákkal vagy velem mit sem törődve, azonnal szalad felé. Szemei csillognak a boldogságtól, és ez egy pillanatra engem is mosolygásra késztet. De csak egy pillanatra. A következőben már én is feltápászkodom, és esélyt sem adva az idegennek a magyarázkodásra, azonnal nekiállok a sárga földig lehordani, amiért így megfeledkezett a saját gyerekéről.

- Örülnék, ha legközelebb szólna, ha késik, mert ez a szegény kislány… - Bár dühös nem szállt el, nem tudom befejezni a mondatot. A férfi letéve kislányát a földre, leveszi fejéről a kapucnit, rám emeli tekintetét, én pedig lefagyok. Azt hiszem, még a szám is tátva marad döbbenetemben.

- Elnézést, hölgyem. Többé nem fordul elő. Többnyire a feleségem jön érte, ez kivételes eset volt – magyarázza angolul, azonban mikor nem kap választ, csupán egymástól elvált ajkakat, és hitetlen tekintetet, inkább máshogy folytatja. Nagyképűen. Már nem egyszerű apa, aki magyarázkodni kényszerül egy óvónő előtt. Most már sokkal inkább népszerű focista hatását kelti.  – Bemutatkoznék, de maga nyilvánvalóan tudja, ki vagyok.

- Istenem, semmit nem változtál – nevetek fel kínomban, és észre sem veszem, hogy nem ugyanazon a nyelven szólok hozzá, mint ő hozzám.