Only one word: tired.

Ezúttal kicsit jobb hangulatban, de lényegesen fáradtabban ülök neki, hogy egy kicsit az életemről
"meséljek". Rossz kedvemnek és borzasztó alváshiányomnak alapvetően - a korábban felsoroltakon kívül - fő oka az iskola. Az elmúlt két hétben összesen írtam 11 zh-t, jövő héten írok újabb 5-öt, utána pedig még 4-et. Azt hiszem, mondanom sem kell, mennyi tanulást igényel (vagy igényelne) mindez. Esküszöm, már kapcsolásokkal, programozással, számítógép alkatrészekkel és differenciál egyenletekkel fekszem és kelek, és nagyjából kávén élek. Tegnap már annyira szétesve éreztem magam, hogy fél délelőtt pityeregtem. De már nem bánom, igazán jót tett. Esküszöm, jobban érzem magam, kiadtam magamból nagyon sok mindent. Csak a páromat sajnálom, hogy végig kellett hallgatnia.

Ennek ellenére próbálok írni. Pontosabban írok. Vagy legalábbis folyton agyalok valamin. Utazás közben - villamoson, buszon - sokat olvasok, így ennek köszönhetően újabb és újabb ötletek jutnak eszembe, két órám közti szünetekben pedig igyekszem ezeket le is jegyezni. Nem haladok valami gyorsan, a fejemben sokkal több minden van meg, mint papíron. De azért igyekszem.
A héten (vasárnap) szeretnék feltölteni egy novellát - Fernando főszerepléssel, ebből hoztam egy rövid részletet is :) A címe Time to Change lesz (bár azért a változtatás jogát fenntartom :)) De az I Hate és a Run Away soron következő részeivel is haladok, de ezek valószínűleg csak novemberben készülnek majd el.

Dühös vagyok a kislány szüleire. Felelőtlenek. Szerintem fogalmuk sincs róla, egy gyereknek mekkora szüksége van rájuk. Bele sem gondolnak, hogy a lányuknak ők jelentik a világ közepét, hogy számít rájuk, ők az egyetlenek, akikre mindig számít. Én nem voltam már kisgyerek, mikor anya és apa elhagytak, de emlékszem még, mennyire vártam napokig, sőt hónapokig, hogy egyszer csak felbukkannak. Nem hitem el, hogy meghaltak. Azt hittem, csak nyaralni mentek, és vissza fognak jönni. Tudom, ostoba gondolat egy tizenöt éves lánytól. De az ember logikát keres. Mindig és mindenben. Akkor is, ha valami egyáltalán nem logikus. Akkor is, ha valaminek nincs értelme.

Az óvoda ajtaja hirtelen kivágódik, és egy kapucnis férfi siet be rajta bőrig ázva. Annyira lekötötte gondolataimat a kislány és a múlt, hogy észre sem vettem, mikor kezdett esni.

Én ugyan nem látom az érkező férfi arcát, a kislány azonban felpattan a földről, és a babákkal vagy velem mit sem törődve, azonnal szalad felé. Szemei csillognak a boldogságtól, és ez egy pillanatra engem is mosolygásra késztet. De csak egy pillanatra. A következőben már én is feltápászkodom, és esélyt sem adva az idegennek a magyarázkodásra, azonnal nekiállok a sárga földig lehordani, amiért így megfeledkezett a saját gyerekéről.

- Örülnék, ha legközelebb szólna, ha késik, mert ez a szegény kislány… - Bár dühös nem szállt el, nem tudom befejezni a mondatot. A férfi letéve kislányát a földre, leveszi fejéről a kapucnit, rám emeli tekintetét, én pedig lefagyok. Azt hiszem, még a szám is tátva marad döbbenetemben.

- Elnézést, hölgyem. Többé nem fordul elő. Többnyire a feleségem jön érte, ez kivételes eset volt – magyarázza angolul, azonban mikor nem kap választ, csupán egymástól elvált ajkakat, és hitetlen tekintetet, inkább máshogy folytatja. Nagyképűen. Már nem egyszerű apa, aki magyarázkodni kényszerül egy óvónő előtt. Most már sokkal inkább népszerű focista hatását kelti.  – Bemutatkoznék, de maga nyilvánvalóan tudja, ki vagyok.

- Istenem, semmit nem változtál – nevetek fel kínomban, és észre sem veszem, hogy nem ugyanazon a nyelven szólok hozzá, mint ő hozzám.

Aranylabda

Felkerült a FIFA hivatalos honlapjára, hogy kik az idei Aranylabdára esélyes játékosok, és igazság szerint néhány kivétellel elégedett vagyok a listával. Nagy részével egyetértek, és őszintén remélem, hogy idén végre "izgalmasabb" lesz a dolog, mint a korábbi években. Félreértés ne essék, nincs komoly bajom Messivel, és elismerem, hogy piszok jó játékos, de azért a szívem inkább a Bayern és a Real felé húz, remélem ezt megértitek :) Szerencsére a két csapatból összesen 9 játékost is jelöltek, így idén nem szenvedek hiányt.
Én személy szerint Lahmnak örülnék a legjobban (ez sem volt titok... :D), az edzőknél pedig vita (és elfogultság) nélkül az elmúlt szezon alapján egyértelműen Jupp Heynckes a befutó nálam.

Íme a jelöltek, ha valaki nem találkozott még a listával:

- Gareth Bale (Tottenham, Real Madrid, Wales)
- Edinson Cavani (Napoli, PSG, Uruguay)
- Radamel Falcao (Atlético Madrid, Monaco, Kolumbia)
- Eden Hazard (Chelsea, Belgium)
- Zlatan Ibrahimovic (PSG, Svédország)
- Andrés Iniesta (Barcelona, Spanyolország)
- Philipp Lahm (Bayern München, Németország)
- Robert Lewandowski (Dortmund, Lengyelország)
- Lionel Messi (Barcelona, Argentína)
- Thomas Müller (Bayern München, Németország)
- Manuel Neuer (Bayern München, Németország)
- Neymar (Santos, majd Barcelona, Brazília)
- Mesut Özil (Real Madrid, Arsenal, Németország)
- Andrea Pirlo (Juventus, Olaszország)
- Franck Ribéry (Bayern München, Franciaország)
- Arjen Robben (Bayern München, Hollandia)
- Cristiano Ronaldo (Real Madrid, Portugália)
- Bastian Schweinsteiger (Bayern München, Németország)
- Luis Suárez (Liverpool, Uruguay)
- Thiago Silva (PSG, Brazília)
- Yaya Touré (Manchester City, Elefántcsontpart)
- Robin van Persie (Manchester United, Hollandia)
- Xavi (Barcelona, Spanyolország)

És az év edzőjének jelöltjei:

- Carlo Ancelotti (olasz, Paris Saint-Germain, Real Madrid)
- Rafael Benítez (spanyol, Chelsea, Napoli)
- Antonio Conte (olasz, Juventus)
- Vicente Del Bosque (spanyol, Spanyolország)
- Sir Alex Ferguson (skót, Manchester United)
- Jupp Heynckes (német, Bayern München)
- Jürgen Klopp (német, Borussia Dortmund)
- José Mourinho (portugál, Real Madrid, Chelsea)
- Luiz Felipe Scolari (brazil, Brazília válogatott)
- Arsene Wenger (francia, Arsenal)

Vélemény? Ti kinek adnátok az Aranylabdát idén? :)

Everything

Sok mindenről szeretnék most hirtelen írni, és fogalmam sincs, mivel kezdjem. Teli van a fejem érzésekkel, gondolatokkal, félelmekkel és fájdalmakkal, és egész egyszerűen felrobbanok, ha nem írhatom ki magamból. Most mégis, percek óta bámulom a fehér képernyőt, és nem tudom, hol
kezdjem el.

Nos, talán jöjjön először a nyilvánvaló. A könnyű rész. Mint azt tapasztalhattátok, a Tina's Imagination kisebb-nagyobb átalakításokon esett át az utóbbi időben. Az oldal új fejlécet, hátteret és sablont kapott, átrendeztem a modulokat és bal oldalon, a szereplőkről található képeket is lecseréltem. Ezentúl, ha azokra kattintasz, az adott történet oldala jön majd be. Ez párhuzamosan persze azt is jeleneti, hogy előbb utóbb el fognak tűnni felülről, a oldalak közül a történetek, vagy legalábbis összevonódnak. Ennek fő oka, hogy több novellát is tervezek mostanában, és még egy fül bizony már nem férne be a sorba.
Ezen kívül pedig felkerült a blogra a Way Back Into Life 15. fejezete is. Nagyon sokat javítgattam, írtam át, mielőtt feltöltöttem a végső változatot, mert ezt a részt terveztem már az elejétől kezdve az egyik legnagyobb vízválasztónak. Igazából lehet engem nem szeretni a történet alakulásáért, de azt hiszem, teljesen irreális lenne, ha semmi rossz nem történne. Egyébként a történet ihletése valós, úgyhogy azzal sem vádolhat senki, hogy túl sok rosszat akasztottam a főszereplőm nyakába.
Remélem, azért többeknek tetszik a végeredmény. Számítok a véleményekre! :) Csak őszintén! Sokat segítenek. Azt viszont előrebocsátom, hogy a folytatásról semmit nem árulok el, már csak azért sem, mert az én fejemben is két változat él a végét illetően. Valószínűleg pillanatnyi hangulattól fog függeni, melyiket valósítom meg.

Na, most jön a (számomra) nehezebb rész. Jelenleg az életemben - a páromat leszámítva, aki nélkül fogalmam sincs, hogy bírnám még talpon - semmi sincs rendben.
Az egyik legjobb barátom Londonba költözik november elején, én pedig már most sírnék legszívesebben, mikor erre gondolok. Ezzel a sráccal annyi közös van bennünk, hogy elmondani sem tudom. Hasonló az érdeklődésünk, bár ha mi együtt meccset nézünk valahol, nem létezik, hogy egy csapatnak szurkoljunk. Ilyenkor rendszerint egymás agyát húzzuk, de senki nem sértődik meg. Annyiszor rakta már helyre az érzéseimet, hogy nem tudnám megszámolni, és azt, hogy ő most el akar menni, kudarcnak érzem. Mert most neki volt szüksége barátra, őt kellett volna visszaterelni a helyes útra, és ha Angliáig akar menekülni, az egyet jelent: ez nekem nem sikerült. Pszichológusnak tanulok, és még a legjobb barátaimnak sem tudok segíteni. Pocsékul érzem magam.
A testvérem hónapok óta külföldön dolgozik, és bár elvileg karácsony előtt visszaköltözhet Budapestre, fogalmam sincs, hogy fogom addig kibírni. Köztünk mindig nagy volt a korkülönbség - már legalábbis ő úgy érezte, kis hülye vagyok hozzá képest. Csak az utóbbi kb. 2 évben lettünk igazán jó barátok. Mindent megbeszéltünk egymással, és nagyon furcsa, hogy most nincs itt. Pedig annyi mindent elmondanék neki...
És itt vannak még a szüleim is. Akik 30 éve házasok, van 2 gyerekük, és most jöttek rá, hogy nem illenek össze. Minden nap egymást ölik, válással fenyegetőznek, már a pénz elosztásáról is rendszeresen beszélnek. Én pedig kezdem úgy érezni magam, mint 12 éves koromban. Ugyanolyan gyerek vagyok. Ugyanannyira félek. És ugyanannyira fáj.

Félreértés ne essék, nem akarok én nyafogni. Nem kell erre a bejegyzésre reagálnia senkinek. Csak le kellett írnom, mert már nem tudtam magamban tartani tovább. Úgy érzem, állok egy helyben, és körülöttem minden megváltozik, én mégsem tudok mozdulni.

XXI. századi tündérmese

Így estére hoztam Nektek egy novellát. Egy iskolai pályázatra íródott évekkel ezelőtt, és bár nem hozta meg a várt eredményt, én nagyon büszke voltam rá. Most már nyilván sok kivetni valót látok benne, de mindent meghagytam úgy, ahogy volt, hiszen ez az akkori énemet tükrözi, és szeretném, ha így is maradna :)

Remélem, tetszeni fog, jó olvasást hozzá!

*.*.*

XXI. századi tündérmese

A legtöbb mese már-már emberinek tűnő állatokról, királylányokról, hercegekről vagy éppen gonosz mostohákról és vasorrú bábákról szól. Mind teli van tűzdelve csupa hihetetlen, a valóságnak és a tudománynak teljes mértékben ellentmondó elemmel, és mi mégis elhisszük őket. Rettegünk az ágyunk alatt lakó Mumustól, hiszünk a Fogtündérben és a Mikulásban. De minden gyerek életében eljön a pillanat, mikor rájön, az élet nem olyan, mint a könyvekben. A valóságban nem jön el a szőke herceg fehér lovon, hogy megküzdjön a sárkánnyal, és kimentsen a vártorony legfelső szobájából. A valóság ennél sokkal kegyetlenebb és fájdalmasabb.

De ha tudjuk, hogy ezek csak mesék, miért várunk éveket, néha egy egész életet az Igazira, csak így, nagybetűvel? Nézzük, ahogy a lehetőségek sorban elsuhannak mellettünk egyetlen remény, egyetlen álom miatt. Elnyomhatjuk magunkban ezt az érzést, talán elfelejtenünk is sikerülhet, de egy részünk életünk végéig hinni fog a tündérmesékben. Mert az álmok néha tényleg valóra válnak…

Sokáig feküdtem az ágyon, és sokáig alatt nem azt értem, hogy a szokásosnál többet, teszem azt tíz-tizenegy órát aludtam volna, én tényleg régóta mozdulatlanul feküdtem már. Mindig úgy képzeltem, hogy a kóma vagy az altatás olyan lehet, mint egy hosszú álom, mikor öntudatlanul fekszel, az agyad kikapcsol, és ha beszélnek is körülötted, te nem hallod. Nos, nem volt igazam, egyáltalán még csak nem is hasonlít az alvásra. A kóma olyan, mintha kívülről néznéd saját magad. Hónapokig feküdtem a kórházi ágyon magatehetetlenül, anélkül, hogy akár egyszer is felébredtem volna, mégis fel tudnám sorolni, ki, mikor látogatott meg.  Tisztán emlékszem arra, mit mondtak, milyen arccal néztek rám, de akárhogy erőlködtem, nem tudtam felelni nekik. Pedig könyörgésüket végighallgatva, meggyötört, könnyes arcukat látva egyetlen vágyam az volt, hogy akár csak a kezük megszorításával tudathassam velük, hogy ne adják fel, mert még élek, még itt vagyok.

Ahogy teltek a napok és a hetek, úgy váltam egyre reményvesztettebbé, elkeseredettebbé. Nem akartam én is egy lenni azok közül, akik kómába esnek, és soha többé nem ébrednek fel. Nem akartam egy szappanopera szánalmas főhősévé válni. Én igenis élni akartam. Borúlátásomnak talán csak a látogatóim számának rohamos csökkenése miatt felszabadult temérdek időm volt az oka, talán csak idővel egyre jobban akartam, hogy végre vége legyen, hogy hazamehessek, és elfelejthessem ezt az egészet.

Kezdetben egy szabad pillanat nem volt a szobámban. Minden barátom, távoli rokonom meglátogatott, és két hüppögés között elcsukló hangon elrebegték, mennyire hiányzom nekik. Egy idő után azonban már csak egyetlen napi látogatóm maradt, egykori legjobb barátom, egy fiú, akit már hat éves korom óta ismertem, és akivel mindig mindent megbeszéltem. Napról napra elmesélte, mi történt vele, mióta utoljára itt járt. Imádtam hallgatni a hangját. Ő volt az egyetlen, aki nem úgy beszélt hozzám, mintha már meg is haltam volna. Egyedül ő nem könyörgött az életemét, nem kérte Istent, hogy vigyázzon rám, csak beszélt és beszélt a világban történtekről, és ettől egy kicsit mindig jobban éreztem magam. Ő volt az én szőke hercegem. Kezdetben kétségbeesetten próbáltam válaszolni neki, kinyitni a szemem vagy megmozdítani akár csak egyetlen ujjam, de mikor minden kísérletem hiábavalónak bizonyult, már csak hallgattam megnyugtató basszusát, és szinte el is felejtettem, hogy egy kórházi ágyon fekszem már hónapok óta.

Egyik nap azonban nem jött be, épp ahogy másnap és harmadnap sem. Hiányzott, hogy nem ült mellettem órákig, hogy nem szorította a kezem, hogy nem beszélt hozzám szüntelenül, töretlen lendülettel és lelkesedéssel. Tudtam, hogy valami nem stimmel, ismertem már annyira, és ezt csak megerősítette, mikor pénteken végül besétált a kórterembe, leült mellém, két keze közé fogta tenyerem, és csupán egyetlen szó hagyta el ajkait: „elköltözünk”. Legszívesebben üvöltöttem vagy sírtam volna, de tudtam, úgysem hallaná meg. Ezzel az egyetlen szóval minden maradék reményem elszállt. Abban a pillanatban biztosra vettem, hogy vége. Végem.

A fiú búcsúzásképp fölém hajolt, én pedig azt gondoltam, csak a szokásos puszit kapom a homlokomra, mint mindig, mikor indulni készült. Ám ezúttal ajkait, ha csak rövid időre is, de hideg számhoz érintette. Azt hiszem, ezzel akart végleg búcsút venni tőlem. Váratlanul hirtelen és gyorsan történt az egész, de hihetetlenül jó érzés volt. Ajkaim égni kezdtek érintése nyomán, és ez az érzés lassan egész testemet átjárta. Lábamat újra nehéznek és zsibbadtnak éreztem, a karomba visszatért az élet, és ha csak gyengén is, de újra tudtam mozgatni az ujjaimat. Hosszú idő után végre ismét éreztem, hogy élek.

Alice sem hitt a mesékben, mikor beleesett a nyúl üregébe, és én sem gondoltam, hogy egyszer egy herceg csókja fog felébreszteni százéves álmomból, mégis ahogy a szemem kinyitottam, Ő ott állt az ágyam mellett kék szemével és szőke hajával, és csak mosolygott, mintha mi sem történt volna. Akkor értettem meg igazán, hogy bárhogy áltatjuk is magunkat, a mesék igenis léteznek, mindig is léteztek, csupán fel kell ismerni őket a XXI. század álcája mögé bújva.

2010. április-május

Bastian Schweinsteiger und sein 100. Länderspiel

Igen, tegnap Lahm után Schweinsteiger is átlépte a bűvös 100. válogatottságot :) Nem is nagyon szeretnék erről oldalakat írni, mert felesleges szócséplés lenne az egész. Pusztán annyit szeretnék mondani, hogy gratulálok neki! Piszkosul megérdemlik mindketten, hogy megbecsüljék őket!

Alles Gute zum Geburtstag :)

Átmeneti visszaesés

Sziasztok!

Úgy éreztem, most már tényleg meg kell írnom ezt a bejegyzést, mert annyi mindenem lóg a
levegőben, hogy az már magyarázatra szorul.

Mint azt bizonyára tudjátok, szeptemberben folytatódott az egyetem számomra is. Azt azonban már kevesebben tudják, hogy idén amellett, hogy harmadéves informatikus vagyok, elkezdtem a pszichológiát is. Magyarán szólva két egyetemet próbálok teljesíteni párhuzamosan, ami nem egyszerű, és nagyon kevés szabadidőm van. Írok és olvasok, amikor csak tehetem, de többnyire olyan fáradt vagyok, hogy átolvasni vagy egyáltalán begépelni a kézzel írt részeket sincs erőm.
A probléma - ha minden jól megy - rövid távon meg lesz oldva, ugyanis kérvényeztem, hogy passzív félévvel kezdhessem a pszichológiát, mert a suli nagyon messze van, és nem bírom az ingázás mellett a informatikát is tanulni. Szóval időlegesen visszavedlek "csak" informatikus hallagató státuszba, és halasztok egy évet pszichológián, mert állítólag következő tanévtől beköltözik az egyetem Budapestre, így pedig már képes leszek mindkét iskolában helytállni :)

Remélem, minden kétségre sikerült választ adnom! :) Ha valami kérdés van, nyugodtan írjatok! :)

Ameddig friss résszel nem érkezett, íme egy kis előzetes a Run Awayből. Remélem, tetszik! :) Hogy mikor lesz fenn a rész, még nem tudom. Vagy inkább nem merek ígérni. Mert ma szeretném feltölteni, de lehet, hogy nem fog menni :( Igyekszem!

Bár nekem fogalmam sem volt vonatunk úticéljáról, és nem is nagyon érdekelt, szinte biztos vagyok benne, hogy ő nem véletlenül azon a szerelvényen volt. Annyi minden köti Liverpoolhoz… Épp ezért nem értem. Menekülni akart, mégis egy olyan városba igyekezett, ahol nincs ember, aki nem ismerné a nevét.

- Minden akkor romlott el, mikor eljöttem onnan. Meg akartam tudni, miért – válaszol. – Hülyeség, ugye? – nevet fel, de hangja egyáltalán nem cseng vidáman.

- Nem az – felelem neki, azonban én magam is elgondolkozom. Miért romlik el bármi is? Azt hiszem, mi ketten nem szolgáltunk rá, hogy úgy érezzük, el kell hagynunk az otthonunkat, a családunkat, a barátainkat. Mert végeredményben bárhogy nevezhetjük, önmagunk megismerése, világjárás, kalandok keresése, ezt tettük. Elmenekültünk, mert már nem tudtunk szembenézni mindazzal, ami ránk várt.

Sokan azonnal rávágnák, gyávák vagyunk. Mind a ketten elképesztően gyávák. Néha azt gondolom, talán igazuk is van. Hiszen nem tagadhatom, azért szálltam fel arra a vonatra, mert féltem szembenézni a jövővel. Máskor azonban eszembe jut az is, mennyire féltem eljönni is. Rettegtem, hogy egyedül leszek. Hiszen soha életemben nem voltam még igazán magam. Már születésem előtt is Tessával osztoztam. Gyávaság lenne ekkora félelem ellenére is a magányt választani…?

- Elég volt. Elég a múltból. Öltözz! – pattanok fel hirtelen, és adom ki az utasítást, majd felpattanok az ágyról, és én magam is a ruháim között kezdek kutatni.

- És mégis hová megyünk? – kérdezi Fernando értetlenül. – Szakad az eső, rémlik?

- El. Bárhova. Inni. Bulizni – magyarázom, miközben már be is vonulok a fürdőszobába rendbe szedni magam. – És nem érdekel az eső! – Nem tudom, hogy erről egész pontosan kit is akarok meggyőzni, mindenesetre nem várom meg a reakciót, becsukom magam mögött az ajtót.